Élete során Lagorio festményeinek több mint felét a tengerre fordította. Miután megcsodálta Aivazovszkij zsenit, miután meglátogatta a partot, nem tudta lelke felől harcolni az óceán iránti szenvedélyt. De munkájában vannak más festmények is – események az életből, gyönyörű tájak, ahol még mindig van valami a tengerből – még ha ez is valami – az ég.
“A kaukázusi hegyekben” 1879-ben írták – ez egy kép-benyomás, a történelem képe. Lagorio abban az időben a Kaukázus, a Balkán és a Krím környékén utazott, és mint minden művész, elvette egy darabot a látott részéből – először mélyen, a képzeletben és az emlékezetben, majd a festményekben.
A “Kaukázus hegységében” nagyon reális és a legkisebb részletre ki van írva. Nincsenek gondatlanul nagy ütések, sem egészek, amelyek részecskékből állnak. Részletes, ügyes, nagyon figyelmes a részletekre. És természetesen az egész táj tele van lelkesedéssel a hegyek iránt, mert szinte olyanok, mint a tenger, éppen ellenkezőleg. A folyó itt szélben tükrözi az eget. Itt a fák és bokrok másznak a lejtőn. Itt van maga az ég – hatalmas, füstös, nyáron, amelyben más hegyláncokat homályosan kitalálni. És az emberek – mivel nélkülük nincs sehol, mindenütt jelen vannak, a hegyekben és a tengerekben egyaránt járnak -, a forró lovak lovasai egyre magasabbra emelkednek. Aki a legközelebb van mindenkihez, forró a lóban, és rohan.
Lehet, hogy utolér egy fehér ló lovasával – egy barátjával, akitől elmaradt, vagy egy ellenséggel, akit üldöz -, talán csak siet, mert várnak, mert a ház előtt áll, mert hamarosan oda akar érni.
A hegyek nagysága ebből a képből néz ki, élettelen szélességük kontrasztja az emberek kicsi zavarosságával. Ha hosszú ideig nézi a képet, akkor esik a hegyekbe, mint például a tenger, belefulladhat bennük.
A természet iránti szeretet, az ismeretlensége és tisztasága a nézőre néz. Hatalmas, minden fogyasztó szerelem ömlött át a vászonon egy kefével.