A természet szabadtéri festésével a művész tájain tükrözi állapotát és érzelmi tapasztalatait. Ebben az 1887-es Párizsban festett festményben a szerző zavaró pesszimista gondolatai tükröződnek. A mező szélét az érzések megszemélyesítésévé tette, amelyet talán az okozott, hogy ügyeinek nem a legjobb állapota.
A függőleges táj összetétele két részből áll, szétszórtan színes, de egyesíti a vászon általános érzelmi légköre. A spontán stroke véletlenszerű tömege nehéz kék eget alkot. Búza lejtőjén erős szél, a szerző írja durva, egyenes erőteljes löket. A képet egy ébenfa fák egészítik ki, amelyek élettelen törzsei a láthatáron emelkednek, vékony, száraz ágaikat az ég felé nyújtva.
A kép színsémáját az ellentétes színek éles kontrasztú kombinációja jellemzi. Az ég hideg, nehéz felhőkkel van borítva, amelyeken a nap rései alig láthatók.
A művész az ég vastag ultramarin árnyalataival festi az eget, amelyek erősen ellentétesek a búzamező forró sárga színével, fokozatosan vöröses árnyalatot szerezve. A vékony ecsettel festett fák szinte elvesznek a hatalmas kék vonások fényében. Az előtérben a művész két fényes pipacsot ábrázolt, amelyek látszólag elsüllyedtek az imbolygó búza hullámaiban.