Időnként a művészi harmónia elérése érdekében Canaletto furcsa teret hozott létre, amelynek kevés közös vonása van a valósággal. Ugyanakkor elég finoman csinálta, hogy munkáját tudományos fantasztikává ne változtassa. Egyes esetekben a művész csak némileg helyezte át az akcentusokat a néző számára jól ismert jelenetben, másokban radikálisabban viselkedett.
Canaletto nem vele született Velencét örökre fagyottnak tekintette, hanem művészi félkész termékként, amely lehetővé teszi a lenyűgöző átalakulásokat és kreatív értelmezéseket. Capriccio volt a kedvenc műfaja. Algarotti, a neves 18. századi gyűjtő, ezt a műfajt úgy határozza meg, mint “a különböző helyekről gyűjtött elemekből álló jelenet”. Ha Canaletto hasonló munkáiról beszélünk, akkor költői tájakat reprezentálnak, véletlenszerűen gyűjtve Róma, Padova, Velence és Anglia építészeti emlékeit.
Canaletto egyik legismertebb festménye, amelyet a “capriccio” műfajában mutatnak be, “klasszikus romokkal rendelkező Capriccionak” tekintik. A művész itt korlátozott helyiségben kompozit módon ötvözte az ősi épületek romjait, amelyeket felvázolt rövid ideje Rómában, 1719-ben.