Van Gogh munkájának párizsi periódusát példátlan intenzitás jellemzi. Az impresionizmus innovatív koncepcióinak iránti szenvedély radikális változáshoz vezet a képi módon, a kreatív kifejezés módjaihoz és a természet felfogásához. Festményein a művész most már teljesen elhagyja a kánonokat és szabályokat, amelyeket a festészet klasszikus iskolája diktált.
Ebben az 1887-es festményben Van Gogh festett egy aljnövényzet-foltot. A művészt az erdőzöld fényjáték ihlette, és élénk különféle árnyalatokkal közvetíti. Egy hatalmas, árnyékolt fa törzse egy kis teret két részre oszt, mögötte egy erdei szakasz látható, amelyet a ragyogó nap világít.
A művész még a mély árnyékokban is kerüli a fekete és a szürke szín használatát. A teljes képet tiszta, világos árnyalatokkal festették, amelyek együttesen példátlan színű mozaikot alkotnak. A háttér világító zöld meleg napos sárga árnyalataival játszik, erősen ellentétben a fa előtt lévő kék-kék árnyékokkal. De a fény és az árnyék is sok színes vontatásból áll, amelyek mindegyike szerepet játszik a kép általános színsémájában. A festő tehetsége itt abban nyilvánul meg, hogy a szín segítségével Van Gogh megmutatta egy ilyen látszólag jelentéktelen hely példátlan szépségét.