Az összes portrék közös témája a művészet és a mindennapi valóság tragikus konfliktusa a művész és a körülötte lévö társadalom között, az a “világi mob”, amelyről a nagy orosz költõk megvetéssel és haraggal beszéltek a múlt század harmincas és negyvenes hetében.
A kreativitás romantikusan megértett tragédiaja Bryullov portrékának teljes ciklusának központi problémájává válik. A művészi általánosítás rendkívüli erejével Bryullov N. Kukolnik portréjában romantikus költő imázsát hozta létre, A. Strugovshchikov portréjában a harmincas évek kollektív típusú szellemét adta, az “extra emberek” közvetlen elődeit, amelyet később az orosz irodalom ábrázolt. De a legnagyobb egyértelműséggel ezek a problémák a híres önarcképben jelennek meg. Ahogyan az egyik szovjet kutató helyesen megjegyzi, “ez a portré jobb, mint bármelyik szavak feltárják számunkra a művész érzelmi drámait, amelyet a külső hírnév alatt rejtettek el.” Bryullov a fekvőt ábrázolta; a fejét hátra dobják, és egy vékony, gondosan kiírt kéz nyugszik a szék bársonyos fogantyúján.
A művész vékony és sápadt arcát a halandó szenvedés pecsétje jelzi, de a mélyen ülő kék szem intenzív tekintete a megszakítás nélküli belső erőről szól. A művész nyilvánvalóan itt akarja hangsúlyozni az olthatatlan kreatív szellem küzdelmét impotens testtel, ezért az arckifejezését az ilyen lelkes lelkiség jellemzi. Bryullov egy komoly betegség alatt festette a portréját, amely később végzetesnek bizonyult. De tévedés lenne az “önarckép” tragikus kifejezését csak a halál elõrejelzésével magyarázni. Az önarckép tartalma sokkal nagyobb és mélyebb. A túlzástól való félelem nélkül meg lehet vitatni hogy Bryullov egész életének eredményét itt foglalja össze, és hogy az általa létrehozott romantikus művész imázs tudatosan ellentétes a modern bürokratikus-feudális társadalommal. A portrét 1848-ban festették, a Nikolajev legrosszabb reakciója idején. Bryullov jogosan ítélte magát áldozatának.
Az életének egész peterpéter-periódusa, külsőleg, látszólag tele sikerekkel és zajos dicsőségtel, a valóságban mélyen tragikus volt. Bryullov megfojtotta a Nikolaev Petersburg lenyugvó, korszerű légkörét. Egy csodálatos művész tehetsége nem talált méltó alkalmazást. A szabad kreativitás ellenében Bryullovot meghívták a Szent Izsák székesegyház festésére, bár a vallásos festészet teljesen idegen volt a tehetsége természetéből. A “Pszkov ostrom” történelmi festményét, amelyben Bryullov látta életének fő üzleti tevékenységét, hivatalos felügyelet alá helyezték, és a cár nyomása alatt állt, és környékét többször radikális feldolgozásnak vetették alá. Soha nem volt kész a végéig. Bryullov álma nem valósult meg, hogy jelentősebb alkotást hozzon létre, mint a Pompei utolsó napja, és az orosz művészet új nemzeti trendjének élén áll. A keserű elégedetlenség nem hagyta el a művészt, a függőség fájdalmas érzése elrontotta erejét.
Legjobb ötleteinek összeomlása magyarázza a súlyos reménytelenséget, az önarcképben áthatoló tragikus patoszokat. Kíváncsi információkról M. I. Zheleznoye, Bryullov hallgatója és életrajzírója számol be: “Azon a napon, amikor az orvosok megengedték Bryullovnak, hogy kiszálljon az ágyból, a Voltaire székben ült, amely a hálószobában állt az fésülködőasztal ellen, és festőállványt, kartont és palettát igényelt; aszfaltra festette a fejét a kartonpapírra, és arra kérte Koritskyt, hogy másnap reggel készítsen zsírosabb palettát. Nem volt biztos benne, hogy csinál-e valami tisztességes dolgot, ezért este elrendelte, hogy senki ne engedje másnap látni, amíg befejezi. később készpénzt a Bryullova hogy ő használta a végrehajtásáért, portré, két órán keresztül. Brullov nagyon rövid idő hasonló volt a portré…
Az önarckép rögzíti a kreatív művész képét. Még érdekesebb annak a jele, hogy a portrét egy munkamenetben festették előzetes vázlat és előzetes vázlatok nélkül. Maga az önarckép-technika, amelyet nem simít ki, mint más művekben, hanem éppen ellenkezőleg, szabadon hangsúlyozza, vékony rétegben elvégzett széles és merész vonásokkal ugyanazt bizonyítja. Ebben az inspiráló improvizációban Bryullov virtuozitása különösen ragyogó. Mindegyik ecsetvonást megtéveszthetetlen pontossággal helyezik el, a chiaroscuro éles észlelésével ellentétesen zökkenőmentesen ábrázolja az űrlapot, a portré egyesítő vörösesbarna árnyalataiban a különféle és finom színárnyalatok gondosan nyomon követhetők. Az önarckép történelmi és művészeti jelentősége azonban megoldásának formális tökéletességéből adódik, valamint a kép mély tartalma, vitalitása és pszichológiai valóságossága. Bryullov önarcképje az orosz festészet 19. század első felének reális eredményeinek egyike.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)