Rembrandt van Rijn holland művész által festett önarckép 59 éves korában. A festmény mérete 91 x 77 cm, olaj, vászon. A festmény teljes neve “Rembrandt van Rijn önarcképe Pál apostol képén”. Rembrandt önmagáról alkotott képe, gyakran megismétlődve és átalakulva, mindig mélyrehatóan megy végbe, ahogyan azt egykor mondták, egy teljes önéletrajz volt a vizuális formában, “az egyetlen az egész emberiség számára”.
Ezekben a festményekben a történelem során egyetlen alkalom a személyiség kialakulása, az individualitás növekedése. Előttünk egy emberi dokumentum, amelynek nincs egyenlő. De az ilyen példátlanság nem teheti el a homályos képet a konkrétról, a különlegesről, mivel ez a legfontosabb: Ez egy bizonyos történelmi korszak és egy ország művészének önéletrajza. Arról szól, hogy egy társadalmi helyzetben ábrázolja magát. A 60-as évek késő önarcképét nem hagyja a legkevésbé kétségessé, hogy egyikük sem ad világos képet a Rembrandtról, csak ellentéttel teli együttese vázlatot készít a személyről, az emberről ellentmondásaival.
Minden önarckép önmagában kifejezi az idővel és élettel kapcsolatos érvényes hozzáállást, ellentétei és ellentmondásai tükrözik az emberi létezés korábban ismert ellentmondásait, és csak később az egyre növekvő erővel rendelkező önarcképekben mutatkozik meg egyértelmű antagonizmus a társadalmi lét és a magányos művész egyéni törekvései között. Magasztalás az önvédelem eszközeként, ugyanakkor a művészet és általában a művészek védelmének egyetlen lehetséges eszköze.
Azt is hirdelik Rembrandt társadalommal kapcsolatos önmegvallását, amelyben a mûvész jövõbeli kijelentései, az emberiségre vonatkozó “tiszta szívvel” kapcsolatos elképzelései alaptalanok. Ez magyarázza a művész önmagának monumentális átalakulását, akár tragikus mértékben is, csak önmagában az értékelés mérésére törekszik, és művészi formában igazolja a zseni “tudattalan, de szörnyű egoizmusát”.
Például Köln önarcképében Rembrandt tudatosan jelenik meg nekünk az ókori római bot Term, mellszobra, a határok és az idő ura mellett. A halál allegóriája előtt, amelyből senki sem tud elmenekülni, a művész az időt, a világot és a saját választott sorsát visszautasítja – érthetetlen és titkos vigyorral, nyilvánvaló gúnyolódással, diadalmas nyugalommal és iróniával, amelyet “haldokló délutáni fény aranyvilága világít”. “A Rembrandt szobor ellentétben áll annak érett képi tökéletességével a festék és a fény elsajátításában, a halál szimbólumában – az élet körüli örvénylő ecsetvonásban és a nyugodt filozófiai mosolyában.
Ez a késői Rembrandt önarckép a legtitkosabban mondja ki a kifejezés régi mottóját – “Senki előtt nem vonulok vissza”. Rembrandt kései festménye olyan nagyra váltja az önkifejezés skáláját, hogy a benne található emberi dialektika gondolata végül elfelejt minket a nagy festő festményei, portrék és önarcképek motivációjáról.