Szokatlan kép. Mintha egy másik művész készítette, úgy tűnik, hogy mindenki látja őt először. A tájmester többször festette a szivárványt, látva benne a jóság és az isteni kedv szóvivőjét. Ebben a műben a természet divatja úgy néz ki, mint egy isteni fény, amely áttöri a sötétséget, és tompa felhős kerítésen szakad el, hogy reményt keltsen a világban, hogy a vihar hamarosan megnyugodjon.
A táj pontosan felét továbbra is a szélsőséges időjárás uralja. Fehér madarak rohannak a felhalmozódott nedvességtől a fekete felhők hátterében. Egy tarka könnyű szivárvány már széttépett egy félelmetes égboltot. A táj másik fele fényben és békében teli látványt nyújt. Minden eltűnt, megnyugodott, feloldódott. Az esővel töltött utak hamarosan kiszáradnak, a harmónia uralkodni fog. A mű vázlatos jellege azonnali, pillanatnyi érzetet teremt. A szerző képes volt megragadni egy másodpercet, a csúcspontot, az időjárás csúcspontját. Az éles kontraszt segítségével a művész munkáján fényerőt és sokrétű teleket ér el.
A festmény akkor készült el, amikor a nagymester személyisége ismertté vált, és munkásságát a művészi kreativitás egyik példájaként elismerték. A kép hangulata és hangulata azonban a szerző belső konfliktusáról szól. Egyensúlyhiány a belső egyensúlyban. A kép kreatív “sikolynak” tekinthető. Egyrészt a munkát megkérdőjelezhetetlen mesterheléssel készítették, másrészt érzelmi kitörés, a művész művészi megtestesülését valósította meg. Az ilyen érzelmi képességek egyáltalán nem rejlenek a művész munkájában, de ez a mű sok mindent elmondhat a nagy orosz művész nehéz és ilyen tragikus sorsáról.