A világművészet történetének egyik legnagyobb tájfestője – Jacob van Reisdal – munkájában a holland tájfestmény elérte a reális kivitelezés csúcsát.
A Reisdal jelentõsége a művészeti kultúra szempontjából abban rejlik, hogy a képi mûvészetet gazdagította egy olyan tájtel, amelyben a természettel való kommunikáció során felmerülõ érzelmek és gondolatok, drámai, filozófiai és romantikusan izgatott táj találják meg a kiutat.
A legtöbb holland festőktől eltérően, a könnyű sima vagy dűnés tájat ábrázoló fenséges nyugodt vizekkel és a bankok mentén fekvő békés falvakkal Reisdal inkább az erdőt részesíti előnyben, mély fény és árnyék kontraszttal, viharos vízesésekkel, ősi romokkal a dombokon, temetők pusztulásával. Festményein a művész az idő végtelen futására, a természet pusztulására és újjáéledésére, az emberi élet átmeneti képeire reflektál.
De Reysdal nem lenne igazi holland, ha az erdős Hollandia mellett nem mutatta volna meg annak az északi tenger által mosott parti részét, amelyet nedves tengeri szél borított. Egy ilyen tájat a “Tenger partja” festmény ábrázol: magas égbolt gomolyfelhőkkel borítva és a partra rohanó, lusta hullámokkal ellátott nyugodt tenger, a vízterületet animáló vitorlások és ünnepélyesen öltözött emberek a tengerparton.
Ennek a látszólagos csend és mélység mögött azonban a víz és a szél buja elemei kitalálhatók. Az összegyűjtő felhők között csak bizonyos helyeken nyílik ki a nap, sugarai nyugtalan foltokkal borítják a homokot és a vizet, a tenger elsötétült, és valami baljóslatú érezhető a tájban.
A “Tengerpart” festmény a művész késői időszakához tartozik. Láthatóan az 1670-es évek közepén hajtották végre. Ezt elsősorban az emberek hideg színe és jelmezei jelzik, amelyeket nem maga Reisdal festett, hanem a rotterdami festő, Gerard rajongó, Battem, aki ezekkel az évekkel együttműködött.
A “Tenger partja” festmény 1919-ben lépett be az Ermitázsba a petrogradi Márványpalotából.