A kép főszereplője hagyományos: a munkás, aki nem itt hajlik, hanem kiegyenesedik és valóban felszáll a mennybe. Az átalakuló város sajátos metamorfózisaival szemben a távolba esik, fényesebb jövőbe.
A munkás kissé óriási, és általában a haladó osztály képviselteti magát forradalmi átalakulás idején. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a város romjait egy primitív paraszt archetip vezette be, ez nem egy himnusz a munkások új korszakának, nem pedig az iparosodás dicsőítése. Ez a kép inkább egy művész kortárs társadalom jövőképe, a “szocializmus székesegyházának” gondolatának tükröződése, amelyet gyakran felvetettek az akkori irodalmi manifesztumokban és építészeti utópiákban.
A festmény a proletariátus témájának szimbolikus szimbólumait tükrözi, elsősorban – az emberi kezek, mint a teremtés, a világ átalakulásának eszközei. Az emberi alakok, az arcok és a szem is megkülönböztethetők. Az épületeket és az építészeti fragmenseket az új proletár világ “atomjai” képviselik. A képbe bejutó számos spirál azonosítható a fejlesztési ötlet megvalósításával.