Titian abban az időben élt és dolgozott, amikor az ember minden megnyilvánulását szenvedélynek tartották, ami csak bizalmatlanságot érdemel. Az aszkéta életmódot a szentség dobogóra emelték – adjon fel mindent, igyon vizet és száraz kenyeret, ne nézzen a gyönyörű nőkre, imádkozz, bűnbánatot tartson, és megszabadulsz. Tagadja meg magát mindazon természetes dologban. Zárja be magát a tartózkodási ketrecbe. Ha nem akarod, akkor el fogják ítélni téged.
Az ilyenkor írt Bacchanalia furcsa, lehetetlen kifogásnak tűnik az egész kialakult rendszerrel szemben. Ebben a művész nem az a célja, hogy megmutassa, mennyire undorító az ember, és mennyire bűnös a természete – éppen ellenkezőleg, friss, élénk színeket használ, fehérséggel és azúrival kitölti az égboltot, ősi szobrok szellemében teremt, mintha emlékeztetne a görög isteneket – mindig vidám, mindig részeg életben és emberben mindenben.
A képen szereplő emberek nem okoznak undorodást és vágyat arra, hogy anathematizálják őket. Éppen ellenkezőleg, természetességükben gyönyörűek. Énekelnek és isznak, táncolnak és nevetnek. Egy távoli dombon egy öreg ember napoz. Egy fiatal lány nyújtózkodik, elhúzva egy szundikált. Egy kisfiú, figyelmen kívül hagyva a felnőttek figyelmét, enyhíti a kis igényt. Szórakozás és nevetés, öröm és szabadság – ezt látják Bacchanalia. Áthatja a bűn fogalmának hiánya. Megmutatja, hogy minden, ami természetes, nem lehet csúnya.
Tehát az állatok nem félnek meztelenségüktől. Tehát az istenek isznak és vért öntenek, nem tekintve szégyenteljesnek és bűnösnek.
Az ember viszont keresztezi egy vadállat és egy isten között, és Titianus képeiben ez minden dicsőségében nyilvánul meg. Áldó pihenés, kijárat a templom által mindent elrendelő bűntudatból, egy pillanat, amely emlékezetben marad és melegíti azt még akkor is, ha elmúlik. Jelenlegi himnusz, a természet elfeledett istenségének éneklése – ez az, ami Bacchanalia.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)