A “A támadásra kerülő császári őr lovasának tisztje” festmény a tenyészlovat lovagló napóleoni gárda tisztjét mutatja be. A nyeregbe fordul katonái felé, hogy jelezze számukra a támadást. A vászon jobb oldalán egy narancssárga villogás jelzi a közelgő csata mezőjét…
Gericault ezt a képet mutatja be az 1812-es szalonban. A kritikusok és a nyilvánosság lelkesednek egy 21 éves ismeretlen művész megjelenéséről, feltétel nélküli tehetséggel és magas elvárásokkal. Gericault visszautasítja a statikus formákat és a kifejezetlen színeket, és nem próbálja díszíteni a valóságot, sőt, nem idealizálja azt.
A művész már döntött alkotói döntésével. Gro-tól a spontaneitást és a dinamizmust, a Rubens-től a színt és a hatókört veszi át. De ez még nem minden: a Gericault megengedi magának, hogy hagyja figyelmen kívül a meglévő, akkor a festészet műfajai elkülönítésére kötelező érvényét. A képet nehezen tulajdoníthatjuk a festészet bármely konkrét műfajának. Túl lenyűgöző ahhoz, hogy klasszikus lovasportrének lehessen tekinteni.
Maga a motívum azonban nem illeszkedik a monumentális történelmi festészet keretébe, bár a szerző munkáját e műfajhoz köti. Gericault feladja a csatatér képének hagyományos panoráma elvét, és a csatahelynek csak egy töredékét képviseli. Egy tiszt elég ahhoz, hogy megmutassa az egész hadsereget és feltárja a háború témáját.