Alekszej Petrovics, Bogolyubov festői tehetsége a XIX. Század 80-90-es éveiben minden pompájában kibontakozott. Kramskoi megjegyzése, hogy Bogolyubovnak “hatalmas, jól elsajátított európai technikája és némi tájkompozíciója” van, a 60-as és 70-es évek művészének munkájára utal. De akkor még Kramskoy megjegyezte, hogy “a tehetség jelenléte a legjobban bizonyítja az ő tanulmányait. Ezekben még pozitívan eredeti.” Bogolyubov etiádája képré alakul, valójában ő egy ilyen vázlat alkotója.
Ezt a fajta tanulmányt, amely megőrizte az élő, valódi természet minden varázsa és a kép teljességét viseli, “Bogolyubovsky” – nak nevezhetjük. Bárki, aki már látta számos Bogolyubov-műt a 80-90-es években, ismeri művének ezt a vonását, amely egyértelműen megkülönbözteti Bogolyubov-ot az orosz tájfestők általános környezetétől. Ezekben a vázlatokban, festményekben Bogolyubov egyfajta művész-tengerfestő és tájfestőként jelenik meg. Bogolyubov tökéletesen ismeri a tengert minden megnyilvánulásában.
Ez engedte neki, hogy olyan hiteles képeket készítsen a viharos tengertől, hogy valódi, olyan kézzelfogható, amennyire csak kevesen sikerült megmutatni. Bogolyubov-tenger, néha viharos, nyugtalan, habzó és kavargó, partra fut, majd fenséges és hatalmas, bárányhullámokkal borítva, mindig mozgásban van, telíti a levegőt nedvességgel és vakító permettel. A vázlatokban és különösen az elmúlt időszakban alakult ki Bogolyubov igazi, valósághű művészete.
A legjobbat, amit Aleksejev Petrovics sok éven át gyűjtött a helyén, halála után a Saratovi Művészeti Múzeumba adták át. Közülük több tucat ilyen vázlat volt, amelyek szerint Bogolyubov egész életében semmit sem hozott volna létre, még akkor is érdemesnek lehetett volna venni az orosz reális művészet büszkeségét.