A természetből tájak festésekor Van Gogh gyakran elkerülte a pontos hasonlóságot. A természet vonzó volt számára, nem csak a kép csodálatos tárgyaként. Ösztönözve a természetet, Van Gogh látta benne saját érzéseinek és mély érzéseinek megtestesülését. Példa erre az 1888-ban Arlesben elvégzett munka.
A sárga szín itt már nem az élet és a nap megszemélyesítése, hanem inkább agressziót, súlyos depressziót és reménytelenséget fejez ki. Úgy tűnik, hogy a naplemente égboltja megnyomja a környező teret, és az abból ömlött vastag fény mindent tüzes meleg hangokon színez. A nehéz, erős napsugarak kitöltik az égboltot, és végigcsúsznak rajta hosszú csíkokkal.
A benyomást fokozza a kompozíció. A fűzfalak formációban állnak, mintha élettelen, száraz, törékeny ágaikat a mennybe húznák. A távolban láthatók, egy sivatagi mező mögött, amelyet száraz fűcsokrok borítottak. Éles, durva vonások támogatják a kép általános hangulatát.
A színek intenzitásának fokozására a szerző erős kontrasztot használ. A háttérben a folyót ábrázoló kék csík meleg sárga színűvé teszi. A fűzfa törzsei lila árnyalatúak, feketével kombinálva, amelyek szintén befolyásolják a kép és a színfelépítés észlelését.