A “Gólyák” képet először láttam. Nagyon lenyűgözött. Az első benyomás, az első gondolat, amelyre jutott eszembe, hogy minden rajta felfelé van irányítva. A képen ábrázolt gólyák egymás után szárnyalnak az ég felé. Néhányan már lebeg az égbolt felett, mások csak felszállnak, felszállnak a földről. A kép főszereplői a gólyák. A mező háttérben vannak ábrázolva. A láthatáron sűrű erdőt látunk. A művész által az előtérben bemutatott nádasok azt a benyomást keltik, hogy a kép valahol egy mocsaras területen, egy tározó közelében készül.
Szerintem a szerző bemutatta az egyik őszi napot. Annak ellenére, hogy a nyár véget ért, a nap még mindig süt és simogat a meleg sugaraival. A terepen lévõ tüskék, az erdõben néhány fát sárgán látnak. A művész gyengéden kék festékekkel festette az eget.
Szürkésfehér felhők ritkák. Olyan magasan ábrázolják őket, mint a gólyák repülését. Szó szerint összekapcsolják, egyesítik a föld és a menny témáját ebben a képen, mert a művész megmutatta, hogy a földtől az azúr ég felé húzódtak. Látjuk, hogy a madarak szárnya sárgás árnyalatú, néha zöldes is, mintha a fű tükröződik bennük, mint egy tükörben. De a szárnyak szélein lévő fekete csíkok egyszerűen csodálatosak, és hatékonyan megkülönböztetik őket az égboltól.
A munkára jellemző meleg színvilág azt sugallja, hogy a felhős ősz még nem került át. Miközben meleg, nyáron uralkodik a napos időjárás. Sok kreatív ember munkájába tartozó gólyák azzal a ténnyel társulnak, hogy elhagyják szülõi kandallójukat, a szülõi otthont. A szív ritkábban kezd verni, szomorúvá válik.
De a madarak nem örökre repülnek, minden bizonnyal visszatérnek, és új élet lesz, új tavasz, új örömteli eseményekkel tele. Nem lesz nyoma a szomorúságnak. Úgy gondolom, hogy a szerző művészi eszközökkel meg akarta mutatni nekünk, hogy határozottan vissza kell térnünk a szüleinkhez, akik mindig ránk várnak.