Hajótér – William Turner

Hajótér   William Turner

Egy másik sokk, amely Turnerre az utazás során várt, a 17. századi holland festmény volt – egy brit tájfestő váratlanul felfedezte tehetséges elődeit. A “kicsi holland” befolyása alatt Turner kezd nagyobb figyelmet fordítani a természet pillanatnyi állapotára; a lágy, szórt fény helyettesíti a fényes, zavaró világítást Wright szellemében. Az új stílust a tájak sorozata testesíti meg a művész számos brit útja során; lágy tónusváltozások és a híres angol ködök enyhe túlfolyása válnak a mester érdekeinek fő tárgyává.

A Valers játékának hangsúlyozására Turner először hagyta abba a gesztenye vagy az arany színű tradicionális talajt, és egy fehér talajt használt, amely hasonló az akvarell alapjához, amely lehetővé tette a tónusok élénkebb hangzását, és ugyanakkor lehetővé tette a paletta jelentősebb világosságát. Az egyik kritikus helyes megjegyzése szerint az Akadémián 1819-ben kiállított művei szinte elvakítják a közönséget. És ma Turner festményei kortársainak munkái mellett feltűnően fényesek és fényesek.

Egy hasonló hatás csak a XIX. Század végén terjedt el – a francia impresszionistákkal kezdve a festők kizárólag fehér talajt használtak munkájukhoz. Ugyanebben az időszakban Turner megkezdte grafikai örökségének rendszerezését. Az 1814-ben közzétett maratások és mezzotinto-sorozat Nagy-Britannia véleményével óriási hatással volt a metszettechnikák fejlődésére Nagy-Britanniában – a legfinomabb fekete-fehér színű táblák alkalmazásához magas szakmai ismeretekkel rendelkező gravírra volt szükség.

1819 augusztusában – 1820 februárjában William Turner körbeutazta Olaszországot, és az elsők voltak a művészek, írók, hallgatók és tétlen turisták hatalmas patakjában, akik a velencei csatornákban a hullámok játékát, a római villák csodálatos növényzetét és a nápolyi naplementék varázslatos fényét akarták élvezni. Rómában, Velencében, Firenzében és Nápolyban meglátogatta kortársainak az országról alkotott nézetét, és nem az ősi kultúra örökségét értékelte, hanem a mediterrán természet sajátos könnyű és lágy színáramát.

Az 1820-as évek Turner olasz festményein érezhető a kontinentális akadémia befolyása, és a kompozícióban gyakran megjelenő festmények és mitológiai karakterek óriási dimenziói emlékeztetnek arra, hogy szerzőjük soha nem választotta el a gondolatot, hogy “magas műfajban” állandósítsa magát. Az ebben az időszakban készített akvarellek teljesen más természetűek: míg a hagyományos fehér alap Turner festményeire vándorolt, itt egyre inkább színezett kék papírt használ. A művész palettáján a sárga, narancs és vöröses árnyalat kezd dominálni.

A kék, sárga és piros tónusok kombinációján alapuló színséma alapozta meg a mester későbbi munkáinak színsémáját, amelyet a festményekben kezd használni. Az új sárga pigmentek kémiai alapon történő feltalálásának köszönhetően Turnernek sikerült átadnia a fényes napfény hatását az olajfestményeknek.

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (1 votes, average: 5.00 out of 5)