A 20. század elején Párizs művészeti életének egyik legjelentősebb eseménye az 1905-ös őszi szalon volt, amelynek megnyitását botrány kísérte. Számos fiatal művész, akik Henri Matisse köré csoportosultak, számos munkát mutattak ki, amelyek felkeltették a nyilvános felháborodást, és megszokták a szenzációs francia kritikát. Világos, ragyogó színekkel, a rajz és a perspektíva szabályainak figyelmen kívül hagyásával, a hitelesség látszólagos aggálya nélkül írták ezeket a műveket a “józan ész” és a “jó ízlés” merész kihívásának tekintették.
A nézők a fiatal festőket Les Fauves-nek nevezték el, ahonnan a Favisizmus kifejezés jött létre. A fasiszták első megjelenése idején a nemrég elhunyt Gauguin festményei már nem keltették fel a többség felháborodását, bár számos tulajdonság közelebb hozta őket a fiatal innovátorok munkájához. Gauguinnak mindig volt egzotikus eleme, amely a nyilvánosság szemében igazolta művészi nyelvét. A fuvisták viszont a hétköznapi, a mindennapi dolgokat reprodukálták, ám példátlan bátorsággal alakították át a képet.
Bizonyos tekintetben közelebb álltak a jelenségek valódi képéhez, mint Gauguinhoz. Ez utóbbi rendszerint megtagadta a világítás átadását, míg Matisse és társai napozóhatásokat hoztak létre vászonukon. Céljuk azonban egy új művészeti nyelvet használták. A fasisztikus művekben a szín általában nem ábrázolja a tárgyak valódi színezését, hanem más funkciót kapnak – ez bizonyos, bár meglehetősen különálló társulásokat okozhat a nézőnek. A fasiszták nem tartottak sokáig. Egy vagy két év után a fiatal művészek szétszóródtak – mindegyik a saját útját tette. 1908-ban az egyik cikkében Matisse a következőképpen fogalmazta meg a művészettel kapcsolatos feladatát: “Arról álmodok, hogy a művészet kiegyensúlyozott, tiszta, nyugodt… minden ember számára…
Collioura kisvárosának kilátását Matisse festette egy füstös déli délután. A tételektől nincs világos vázlat. A néző először folyamatos színes ködöt lát, amelyben fényes, mint pulzáló, színes foltok lebegnek. Fokozatosan elkezdi navigálni ebben a káoszban, tarkaként, mint egy patchwork paplan. A táj égboltja fehéren meleg. A lila hegyek körvonalai fehéres ködben olvadnak, a tenger kék színe kegyetlen napsütésben oldódik, a cseréptető sárga és narancs foltok megolvadnak. Vörös-meleg, mint például a hőtől ragyogó, az előtérben lévő föld forró vörös színnel terjed. A talajhoz képest még a kis házak fehérre meszelt falai hűvösebbnek tűnnek, ezért lila színűek.
Csak egy keskeny sötétzöld árnyalatú szalag fut végig a házak mentén. Az ablakokat ugyanolyan hideg zöld festékkel festették: az épületekben hideg szürkület uralkodik. A Matisse merész innovációja az, hogy a tiszta szín és asszociatív tulajdonságai révén nemcsak a fényt, hanem a hőérzetet is közvetíti. A művész ezt a problémát sok későbbi munkájában továbbra is megoldja. A festmény 1948-ban lépett be az Ermitázsba a Moszkvai Új Nyugati Művészeti Múzeumból.