A boldog idők alkotásai közül kiemelkedő helyet foglal el a “Nemi-tó látképe a Róma környékén” című festmény, amely látszólag 1825 körül készült. Ebben a kis vászonban, amely az orosz tájfestmény legjobb alkotásainak tartozik, az új Shchedrin művészi rendszerének főbb jellemzői teljesen láthatók. A “Nemi-tó látványa” idegen a szándékos hatásoktól, amelyek az akadémiai táj lényegét alkotják. A Shchedrin tájban nincs sem klasszikus ligetek, sem vízesések, sem fenséges romok; az idealizációt a természet képének élõ és valósághû újjáélesztése váltja fel.
Az új módszer alapja nem a táj “összetétele”, hanem a természet közvetlen és pontos megfigyelése. Egy keskeny, öreg fákkal bélelt ösvény a tengerpart mentén kanyarodik, és a nézőt a kép mélységébe vezet. Az előtérben több figura látható: két paraszt nő beszél a parton, szerzetes sétál, és egy fiú-drover vezet egy szamárhoz. Továbbá a tó nyugodt, tiszta vizei láthatók; a horizontot takaró mélységben egy magas, erdős hegy kékre vált. A lágy, szórt fény kitölti a képet, a napsugárzók a homokpályán lévő fák ágaira esnek, a víz ezüstösít a napfényben, és egy átlátszó, szellős fátyol burkolja a távoli és közeli tárgyakat.
A tér realisztikus elsajátítása Shchedrin egyik fő eredménye ebben a képen. Nincs több jelenet vagy tárgy mérföldkövet jelöl a mélység. A lineáris perspektíva helyet adott egy légi szempontnak. Igaz, a három hagyományos terv még mindig megmarad a képen, de a mély út összekapcsolja őket, és folyamatosvá teszi a teret. A művész már nem elégedett az egyes részletek valósághű reprodukciójával; arra törekszik, hogy a tájat alkotó elemek összhatása integritása és szerves egysége legyen.
A fény és a levegő átadása, a tárgyak világítását összekötő egység és a területrendezés a fő eszköz, amellyel a kép megkapja ezt az integritást. A Shchedrin által a természet szabadtéri tanulmányozása alapján kifejlesztett festői rendszer új oldalt nyit a táj történetében. Nem meglepő, hogy az orosz mester innovációját nem azonnal értékelték, és a konzervatív művészeti kritika tiltakozásait kiváltotta. Az akadémiai művészet ideológusai számára úgy tűnt, hogy Scsedrin “ragaszkodott a természet rabszolga utánzatához, elkerülve az adócsalásokat az elegánsok javára”.
Valójában a művész szándékosan elhagyta a feltételes és fiktív hatásokat, amelyeket a Művészeti Akadémia közelében lévő körökben “elegánsnak” tartottak. De természetesen nagyon messze volt a természet passzív másolásától. Képe nemcsak a Nemi-tó partjainak valódi megjelenését fedi le, hanem mély és valódi behatolással feltárja az olasz természet költészetét, annak napos nyugodt, világos, békés harmóniáját. A természet lírai élménye közelebb hozza Shchedrinet a romantikusokhoz. A festményeiben készített napos Olaszország képe párhuzamot talál Batyushkov, Baratynsky és fiatal Tyutchev költészetében. A valósághű vonások egyértelműen megjelennek romantikus világképükben. Nemzedékének költőivel együtt Shchedrin élő és egész képet alkotott a természetről,