Lényegében V. A. Serov mindig is valóságos, “élő” portrékkal készítette a nyitott érzelem közvetítését, amelyet nem olyan könnyű észrevenni, és még inkább vonallá és színné alakítani. Az ilyen alkotások közé tartozik a “Mika Morozov arcképe”, amelyet V. A. Serov 1901-ben festett.
A kép kedves volt, őszinte. Maga Mika határozottan kijött egy meseből, egy kedves kis hercegre hasonlítva. Mikey kitartó, rendkívül figyelmes pillantása elárulja valami iránti érdeklődését. A fehér öltönyben lévő fiú ragyogó alakja mintha egy csíkos ragyogás lenne összefonva.
Mika arcképe gyorsan, sietve készített képre hasonlít. Mindez létrehozza a plein levegőjét. A fiú sötét szeme előre irányul, és kifejezi a legnagyobb részvételt és érdeklődést valami iránt. Mika nem csak alaposan megvizsgál valamit, egész lénye meglepetést tükröz, valódi és őszinte.
A vászonra egy különleges impresszionista hangulat, a tapasztalatok dinamikája, az érzések dinamikája jellemző. Ez hozzájárul a stroke vázlatos jellegéhez, impulzusképességéhez. A művész azon a pillanatban vagy másodpercben elkapta, amely jellemzi a vászon hősének érzésének változásait. Határozottan kész ugrani vagy hirtelen, hirtelen fordulni, és ránk néz. Egy hasonló jelenség különbözteti meg ezt a képet abban, hogy ez már nem fagyott, mozdulatlan, statikus kép, hanem önállóan létező, lélegző vászon.
A művész felépítette a szükséges ellentéteket, hogy figyelmünk közvetlenül Mikin arcára koncentráljon. Mi maguk is határozottan érzelmileg megfertõzõdtek a fiú ilyen állapotával. A képen minden más kevésbé jelentős, a szerző szándékosan eltakarva, a telített kontraszt régiójába kerül.
A vászon általános színező háttere visszafogott, tompa. Minden arra irányul, hogy nemcsak a portré hasonlóságokat hangsúlyozza, hanem nagyobb művészi kifejezést is ad. Az alapterv homályos, simítottnak tűnik. A portré fényt és levegőt telített. Ez egy új-realisztikus vászon, amelyet az impresszionista művészet fő vonalai mentén építenek azzal a szándékkal, hogy olyan érzést közvetítsenek, amelyet élesen és élesen éreznének.
A művész képes volt megragadni a pillanatot, észrevenni és helyesen közvetíteni a mentális állapot változását, megpróbálta megállítani az időt, és átvitte a pillanatot az örök térbe. Különösen értékes, hogy ez a pillanat egyedi, visszavonhatatlan. Ezért hihetetlenül nehéz megragadni a pillanat szépségét, és még nehezebb ezt vagy azt a jelenséget a legpontosabban és helyesen átadni. Ehhez valami többre van szükség, mint egy portré-hasonlósághoz vagy a valóság képeinek mesteri ismétléséhez. Ez megköveteli a művész érzékeny szívét, finom fogadó lelkét. Az igazi művésznek erős és csodálatos léleknek kell lennie ahhoz, hogy érezze és továbbadja az élet szépségét.