David a francia neoklasszicizmus alapítója, művészileg átgondolja a klasszicizmus standardjait, és korszerűsíti azokat a korszaknak megfelelően. Egy heves forradalmár, a francia forradalom támogatója, odaadó Napóleonra, és aki azt hitte, hogy képes megadni a világnak, amire nagyon szüksége van.
“Napóleon a St. Bernard-hágón” – teljes produkciós kép. Nem azért írták, hogy közvetítsék a történelmi valóságot és emlékeztessenek arra, hogy minden van – úgy hozták létre, hogy Napoleont még jobban felnagyítsák, képeinek szikráját adják. A ló nevelt fel. Esőkabát ordít a szélben.
Napoleon királyi mozdulattal előre mutat, ahova a hadsereg várhatóan eljut. Egy ló pata alatt, olyan köveken, amelyek már nem látszanak az emelvényen, a “Hannibal”, “Charlemagne” és “Napoleon” neveket – a nagy parancsnokat, akik ezen az úton mentek – kopogtatják ki.
A kép ünnepségét és patómusát a célja határozza meg. Ennek így kell lennie, mert Napóleonnak félelmetes óriásnak kell lennie, a hódítónak, akinek a királyok és az országok meghajoltak.
Valójában minden kicsit rossz volt. Napóleon elfogta Olaszországot, igaz. Pontosan a St. Bernard-hágón keresztül érte el, mert onnan legkevésbé számítottak rá. Soha senkinek sem történt meg, hogy csapatait átmenetileg vezette. De ebben nem volt ünnepség – éppen ellenkezőleg. A hadsereg elsüllyedt a hóba. A kerekektől eltávolított ágyúkat az emberek egy szánra húzták – egyetlen szarvasmarha sem tudott ellenállni az ilyen időjárásnak. Sok katona halt meg a hidegtől.
Maga Napóleon majdnem majdnem meghalt – az öszvér meredek lejtőn megbotlott és a parancsnok majdnem a mélységbe repült. Nagyszerű kampány volt, és Dávid festménye megmutatja belső lényegét, a háttér hátterének színházi mögé bújva, a felhők dühének mögött, hogy Napoleon mennyi vért és fagyott embert hagyott ezen az úton.