A tizenkilencedik század végén Vaszilij Ivanovics Surikov többször is ellátogatott Európa számos városába, rámutatva nemcsak a természet, hanem az európai város kulturális és elsősorban művészeti és képi életének jellegzetességeire.
1900-ban Surikov festette a “Nápoly” festményt, amely Dél-Olaszország három legnagyobb városának egyikét ábrázolja. A festmény jelenleg a moszkvai Tretjakovi Állami Galéria finom gyűjteményeinek tulajdonában van.
Nápoly a csodálatos szépség és a festői kontraszt helyén található – a Nápolyi-öböl. Nápoly egy fényes, napos dél-olaszországi város. A Nápolyi-öbölben kilátás nyílik a tengerre, Vesuviusra és Sorrento-ra. Harmonizálja és egészítse ki Capri és Ischia szigeteinek dél-európai táját.
Surikov olasz városának képét akvarellvázlat módszerével készíti. Csak a papír és az akvarell felhasználásával a művész egy nápolyi tájat hoz létre, amely meleg szél széllökésével és a meleg déli színek harmóniájával kitölti érzékszervi felfogásunkat.
A képet könnyű plein Air vázlatként fogalmazzák meg. Maga a kép kompozíciós felépítése oly módon oldódik meg, hogy felszabadítja, néha túlterhelt észlelést, telítené a teret lágy légáramokkal, a megkönnyítés érzésének. Az öböl hatalma, a napfényesen festett házak a felhőkbe fulladnak, a hegyek körvonalai képeket alkotnak az impresszionizmus jellegzetes elemeivel.
A “Nápoly” festmény olyan munka, amely tetszik Olaszország, az örök, meleg ország világához, ahol minden felesleges és durva érzés repül a lélekből, és csak a művész abszolút kifinomult és inspiráló megjelenése, az alkotó megjelenése marad meg.
A levegő tisztasága, a szívimpulzusok tisztasága, a lélek melege, érzékiség és pasztell, diszkrét, de aranyos, puha színek. Csak egy igazi zseni, például Vaszilij Ivanovics Surikov, egy igazi alkotó és nagy művész tudta megragadni és létrehozni a nápolyi táj ilyen jellegzetességeit.