Önarckép Jacopo Tintoretto. A festmény mérete 63 x 52 cm, olaj, vászon. Az öreg mester gyászos, kimerült arca határozottan bizonytalan, remegő háttér sötét sötétségéből adódik. Megfosztva minden reprezentativitástól vagy fizikai szépségétől, ez egy öreg ember arca, fáradt, kimerült nehéz gondolatok és erkölcsi szenvedés miatt. De a belső lelki szépség, az ember erkölcsi világának szépsége átalakítja arcát, rendkívüli erőt és jelentőséget ad neki.
Ugyanakkor ebben a portréban nincs olyan bensőséges kapcsolat érzése, csendes, intim beszélgetés a néző és a ábrázolt között, vagy a néző részvétele a hős szellemi életében, amelyet a késő Rembrandt portréként érezünk. Tintoretto széles szemű gyászos szemét a néző felé irányítja, de ő elcsúszik tőle, végtelen távolságba fordul, vagy ami ugyanaz, magában.
Ugyanakkor külső gesztusok hiányában a fény és árnyék nyugtalan ritmusa, a kenet szinte lázas idegessége kivételes erővel belső zavart, a nyugtalan gondolat és érzés rohanást idéz elő. Ez egy bölcs öreg ember tragikus képe, aki az életre és a sorsra vonatkozó gyászos kérdéseire keresi és nem talál választ.
A késői reneszánsz és a manierizmus korszakának legmélyebb és legszélesebb tragikus ellentmondásai Tintoretto néven Jacopo Robusti munkájában fejeződtek ki. Tintoretto kijött a velencei társadalom demokratikus köréből, egy selyemfűrésszak fia volt, ezért Tintoretto beceneve festő.
Titianustól és Aretino-tól eltérően, a selyemfűző fiának életét szerénysége különböztette meg. Tintoretto egész életét családjával egy szerény otthonban, Velence szerény negyedében, a Fondation dei Mori-ban töltötte. Önzetlenség, az élet örömeinek és a luxus kísértéseinek figyelmen kívül hagyása – a mester jellegzetes vonása. Gyakran arra törekedett, hogy elsősorban kreatív tervét megvalósítsa, annyira mérsékelt volt a honorari követelményeiben, hogy vállalta, hogy nagy kompozíciókat csak festékek és vászon árán végez el.
Ugyanakkor a Tintoretto-t a tisztán reneszánsz jellegű humanista érdekek jellemzik. A késői reneszánsz velencei intelligencia legjobb képviselőinek – tudósok, zenészek, fejlett társadalmi gondolkodók – Daniele Barbaro, Venier testvérek, Tsarlino és mások szoros körébe tartozik. Különösen Zarlino, a zeneszerző és karmester szorosan kapcsolódott a zene polifóniához való átmenetéhez, egy kettős ellenpont létrehozásával, a harmónia doktrína kifejlesztésével, amely visszatükrözi a komplex, nyugodt dinamikával és Tintoretto festményének kifejezetten kiemelkedő zenei tehetséggel bíró festményének polifóniáját. Noha Tintoretto Bonifacio Veronese mellett festett festményt, sokkal inkább köteles mélyen elsajátítani Michelangelo és Titian alkotói tapasztalatait.
A Tintoretto összetett és ellentmondásos művészete nagyjából három szakaszra osztható: korai szakaszban, ahol munkája továbbra is közvetlenül kapcsolódik a magas reneszánsz hagyományaihoz, lefedve az 1530-as évek végét és majdnem az összes 1540-et. Az 1550-1570-es években a Tintoretto sajátos művészi nyelve végül a késői reneszánsz mesterévé vált. Ez a második korszak. A mester munkájának utolsó tizenöt éve, amikor életének és művészi nyelvének megértése különleges erővel és tragikus erővel ér el, a harmadik, utolsó szakaszát alkotja művének.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)