1951-ben Pollock úgy vélte, hogy a “csepegtetési technika” lehetőségei kimerültek. Feltéve az önismétlést, úgy döntött, hogy feladja a tiszta absztrakciót, és a szürrealizmus tapasztalatához fordult, amely régóta vonzza őt.
Valójában Pollock ez a lépése teljesen evolúciós, természetes volt – nem vezetett a “csepegtető betűvel” való elválasztáshoz; az új összefüggésben Pollock folytatta a saját által kidolgozott technika keretein belüli munkát, csak a szükséges korszerűsítésével.
A művész a műhely padlóján leragasztotta a vászon csíkokat, majd “belépett” transzba, és festette a vászonra, közvetlenül egy kannából vagy botokkal és kefékkel permetezve. Annak érdekében, hogy magabiztosabban ellenőrizhesse a festékáramot, Pollock lapátot kezdett használni, amelyet Lee Krasner szerint “óriás automatikus tollként” kezeltek.
Mivel a művész mostantól a lehető legnagyobb mértékben korlátozta a palettát, ezt az időszakot munkájában “fekete-fehér” – nek hívják. Eleinte a fekete-fehér festményeket a közönség meglehetősen hűvösen fogadta, de később a kritika szuperlatív módon kezdett reagálni rájuk.