Michelangelo Buanorroti a kápolnában végzett munkájának utolsó évében csodálatos freskót festett “Noé feláldozása”. Ennek a teremtésnek a képei átadják a nézőnek a történet gyászos tragikus jegyzeteit.
Megdöbbenve, hogy a sok világ áldozata a világáraszt viharos áradásaiban elárasztotta, és nemes érzetét ölte meg üdvösségéért, Noé és családja sietve áldozatot vállal az Úr Istennek. Ha a zsaluzatba helyezett karakterekben békés, csendes szomorúság, szemlélődés érzi magát, akkor a lunettekben a hősöket szorongás, szorongás ragadja meg. A nyugalmi állapot hirtelen megfojtássá és merevsé válik.
Krisztus őseinek írásában, ahol a rokonság és a belső szolidaritás érzése megfelelőnek tűnik, Michelangelo teljesen más tapasztalatokat közvetített a nézőnek.
A jelenet résztvevőinek egyik részét hideg közömbösség veszi körül, a másik részét kölcsönös elidegenedés, nyílt ellenség és bizalmatlanság érzi. Néhány karakternél, például egy gyermekes anyával és egy öreg emberrel, a bánatot zökkenőmentesen felváltja a tragikus kétségbeesés.
Noé minden erőfeszítésének köszönhetően Isten megígérte neki, hogy már nem bünteti az emberiséget. Mostantól kezdve a Földet megmentik a tűz. És Noé áldozatot tett az Úrnak; minden szarvasmarhából pedig a legtisztább és a legtisztább madarak közül vette õket, és égõáldozatként hozta õket az oltárra.
És az Úr kellemes illatot érezte, ezt követően a szívében azt mondta: Soha nem fogom megátkozni az egész földet egy emberért, mert az emberi szív tervei gonoszok az ifjúságtól és a hülyeségtől; és nem fogok többé meghökkentni az összes élő dolgot, ahogy korábban tettem: mostantól kezdve és a föld minden napján a betakarítás és a vetés, a hő és a hideg, a tél és a nyár, az éj és a nap nem áll meg.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)