A mezőgazdasági épületek csaknem olyan gyakran jelentek meg a Van Gogh holland vászonjain, mint a nyomorult paraszt kunyhók. A művész számára a Földön élő és dolgozó emberek létének szerves részét képezték.
Vincent számára életük valóban valódinak tűnt – ahogy azt valószínűleg maga a természet fogalmazta meg. De ugyanakkor kísértette a szörnyű igazságtalanság érzése, miközben felismerte a parasztélet súlyosságát és reménytelenségét.
Ebben az 1884-es tájban Van Gogh egy régi vízimalomot ábrázolt. Sötétített fa közepén egy sötétített faszerkezet emelkedik fel. A szerző meglehetősen alacsonynak tartja a horizontvonalat, aminek következtében a malom monumentálisnak tűnik. A vastag felhőkön keresztül látható a nyári nap, de az épület árnyékban marad. A művész nagy figyelmet fordít a műszaki finomságokra, alaposan kiírva a mechanizmus részleteit.
A festmény tompa földes hangokkal volt festett. A holland korszak más alkotásaitól viszont megkülönbözteti egy meglehetősen hangsúlyos plein. Itt már megjelenik a vágy a világos levegő környezetének természetes átadására, amely később Van Gogh tájfestményének alapjául szolgál.
Az ég már nem tűnik idegen elemnek, ultramarin visszatükröződései távoli fák könnyű, levegős tömegében láthatók egy régi malom romlott tetőjén. A tájat a Barbizon iskola befolyása befolyásolta, amelynek ötleteit Van Gogh szenvedélyesen követte karrierje elején.