Pollock “törölte” a festőállvány festményét. Ez egy kísérlet a festő hagyományos munkájának radikális átgondolására. A mesternek már nem kellett állnia a vászon előtt, ügyelve a valóság “kifejezésére”.
Pollock “nem” szólt a cselekményhez, figurative ™ és általában grafikusan. Hatalmas vászondarabokat terített a padlóra, és “kikapcsolva” a tudatot, “belépett a képbe” – szinte szó szerint egy lett vele. Az őszi ritmus, a színes vonalak hipnotikus összefonódásával, a vibráló áttetszőséggel és a mélységgel a legtisztább példája egy amerikai művész által kihirdetett új esztétikának.
Az ilyen festményeket eltérően értelmezték. Mások “delíriumnak” hívták őket, mások Picasso és Kandinsky hagyományainak fejlődését látták bennük, mások “nagy ország nagy stílusának” születését találták, erejének, szabadságának, hatókörének megtestesülését. De a “megértés” problémája továbbra is fennáll.
A művészet nem légtelen térben él, együttérzést és választ igényel. Kérdés: hogyan lehet “megérteni” az ilyen kreativitást? Az “őszi ritmus” kétségkívül bűvös, mintha magába vonzza a nézőt, és furcsa zenéjével vonzza. És ez már a válasz a kérdésre.
Pollock festményei segítenek az embereknek a titokban, a nappali tudatosság által bezárva, felfedezni magukban, és ezért nem igényelnek hagyományos “megértést” – csak azoknak a szellemi “föld alatti szintjének” nyithatók meg, amelyek mindannyiunkban élnek.