Paradicsom Valószínűleg minden munkájában nincs könnyebb és első pillantásra örömteli kép, mint a “Paradicsomban”. Úgy tűnik, hogy mindenben ellentétes az igazsággal. Ott – éjszaka és zárt tér, itt – nap és nyitva a pillantásra; van tompa és homályos szín, itt világos és gazdag színek; homályos a szám és hiányzik a részletek, itt – a kontúrok tisztasága és részletezése a kamilla szirmokig és a fűlevelekig. Itt az éjszakai lények, akik hipnózisukban nem vakok, repülnek végzetes céljuk felé, de éber galambok – madarak, amelyeket az ősi időkben még postai úton is felhasználtak arra, hogy megkülönböztessék az utat a jutalmazó címzett felé.
Itt azok, akik elérték a célt, nem égett holttestekre esnek, hanem az angyalok megfordulnak, pihenve és pihenve szenvednek, tiszta, mint a fehér galambok, az igazak lelkei. Jó tudni, mit akar, ugyanolyan pontosan, mint az orrod előtt minden fűszálat lát? Jó-e elérni a végső célt, és tudni, hogy minden: soha többé sem fog megváltozni? Még a boldogság sem unalmas lenne, ha örökkévaló? Miért kell ezeknek a halhatatlan lelkeknek szárnyak, ha nincs visszafordulásuk és az aranyozott lépések Istenhez vezetnek itt, legközelebb? Nos, mit kell tennie az ideológusoknak egy nagy ötlet nélkül, mit kell tenni szárnyasan, nem tudva, hova irányítsák repülésüket? Egy ilyen, a kereszténységen és általában a vallásosságon túlmutató kérdés merül fel a “lepkék” – re nézve.
Véletlenszerűen szétszórt, meghatározhatatlan színű vonásokkal végül fokozatosan felismeri több lepke sziluettet és testvérek hatalmas számának körvonalait, amelyek összeolvadnak a félig sötéttel. Mi ez a levéltetvek sokaságának rendezetlensége, ha nem a kis emberek céltalan létezésének képe? És egyáltalán létezik-e, ha sok esetben még csak nem is érti: szürkület vagy bennük oldódó anyajegy. Az ecsetvonások és sok sziluettek rajta azt a benyomást keltik, hogy zsúfoltsággá válnak, és mintha a csúnya, csúszós raj rajta érezné magát. Hogyan hordhatják egymást? Távol, távol… De szárnyasak. És talán arra törekszenek, hogy szétszóródjanak a szabadságba, a távolba, de ahol: mindenhol – ugyanaz. Vagy feloldódik a szürke semmibe, eltűnik, csendesen eltűnik, már nem zajosabb, mire rohanhatnak ezek a puha szárnyak? Vagy jobb, ha nem gondolkodik rajta? Olyan egyszerű, hogy semmit sem látunk ebben a műben…