A nagy művész egyik utolsó munkája a halványuló tehetség pecsétjét viseli. A képet akkor hozták létre, amikor a mester beteg volt. A kissé pontatlan, “leépített” rajz, szándékos testtartás, fájdalmas pattetika ellenére a festmény megőrizte a nagy festő stílusát és technikáját.
A legrégebbi orosz irodalmi mű cselekménye a művész szemében különös jelentőséggel bír. Nagy szenvedés Jaroszlavna. Arca kétségbeesetten könyörgött az ég felé. A lenyugvó nap a horizontot kékes-rózsaszínűre festette, az piketkerítés szélei az ég felé irányultak, és riasztottak az ókori város körül körbejáró madár siralmaitól. Az egész képet riasztó várakozás, a tragédia bevezetése töltötte be. A művész úgy tűnt, hogy saját kétségbeesetten élni kíván a munkájába.
A hősnő jelmezének színei összhangban vannak a környező tájakkal. A szerző próbál megbízhatónak lenni a ruházat és a táj átadása terén, ám a műben nem szabad észrevenni bizonyos teatraliszt, konvencionális jelleget, hamis fényerőt.
A művész fő figyelmét a hősnő arcára hívják fel. Ez talán az egyetlen hely a műben, rendkívüli készséggel és megbízhatósággal végzett. A művésznek sikerült közölnie Jaroszlavna kétségbeesését, belső feszültségét és félénk reményét. A hősnő készen áll az égre szárnyalni, hogy szeretett hercege segítségére repüljön. A hősnő valódi őszintesége a nagy mûvész fõ sikere. A kép a mester kétségbeesett kísérlete volt a betegség legyőzésére, a normál munkához való visszatérésre és a kreativitásra.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)