Ezt a képet a szerző festette egy olyan időben, amikor művei a művész érzelmeitől és hangulatától függtek. Az elmúlt években inkább a melankólia és a komor hangszereket részesítette előnyben, amelyek a magányos lélek minden csalódásának és bánatának visszaverődésévé váltak.
A festmény őszi estét ábrázol. A táj nagy része világoskék égbolt, amelyen szürke felhők láthatók, még kissé fényesebben nézve a folyó nyugodt, mozdulatlan felületéhez viszonyítva. A hold már a fényes égen lóg, korábban tűnt fel, mint az éjszakai társai csillagai. Még a folyó tükröződése is, homályos és bizonytalan, mintha azt kérdezi: “Túl korai megjelenni?”
A kép közepén a fő jellemzők a sárgás és sötét fák. A homályos nap sugarai, amelyek még nem tűntek el a horizont mögött, megvilágítják ezeket a fák sárga, piros, sötétzöld koronáját, és enyhén ragyogó örömöt vezetnek a képbe.
A képen minden mozdulatlanul néz ki, csak enyhe hullámok láthatók a folyón, ahol az erdő eltérően tükröződik, mint a hold. Egyesül egy sűrű palettává, amelyben sárga és narancs szín van, és nyugodtan várja, hogy esik. Csak két teljesen megsárgult fa áll egymástól, elválasztva a ligetből: az egyik a part közelében helyezkedik el, a másik a távolban közelebb áll az erdőhöz.
Nem mondhatjuk, hogy az őszi melankólia teljesen elnyeli a képet, mindazonáltal enyhe terhet jelent a lélek számára. A szerző a táj szomorúságának eltúlzása nélkül megkísérelte közölni azt a hangulatot, amely az év ezen időszakában legalább egyszer fellép.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)