Velence a 18. század végén nagy európai kikötőközpont, meseváros, álomváros volt. Sok utazó kereste Olaszország e sarkát, amelyet számos történet vonzott az ország gazdag múltjáról és a velencei utcák rendkívüli pompájáról. Miután egyszer megérkeztem, újra és újra vissza akartam térni, ami sajnos nem volt lehetséges.
Ezért a legtöbb látogató elkezdte a helyi művészektől a városra néző festményeket rendelni, hogy később őket magukkal vihessék. Tehát a velencei festőiskolában egy új trend merült fel, amelynek hívei elkészítették a Vedutot – festői vagy metszett képeket a környező területekről. Ennek az iránynak a legnagyobb képviselője Francesco Guardi. Guardi munkája a 18. századi velencei festészet legjobb hagyományainak utolsó élénk megtestesülése volt. és nagymértékben meghatározta azt a keretet, amelyben a következő évszázad elején valósághű táj alakul ki.
De Guardinak is volt elődei. Itt kell megemlíteni Canaletto és Michele Marieschi nevét, akik felfedezték a városi táj műfaját az olasz képzőművészetben. Guardi folytatta és elmélyítette kreatív küldetéseit. Tanáraitól azt az elképzelést fogadta el, hogy a képen elegendő az általános benyomás átadása, és a néző maga is helyreállíthatja a hiányzó részleteket. Ezért vászonjait merész és szabad vonások, valamint a természet gondos rajzolásának elutasítása különbözteti meg.
A katedrálisok vagy a csendes udvarok nézetein, a csatornák vagy terek képein dolgozva Guardi megengedte magának, hogy valamit feltételezzen, kihagyjon valamit, megváltoztasson valamit a vászonon. És nem mondhatjuk, hogy ebből a képből rosszabb lett. Éppen ellenkezőleg, még vonzóbbá váltak, és – mint semmilyen más mű – újraépítették a velencei különleges hangulatot.
Például a “Velencei San Giorgio Maggiore templom kilátása” festményben láthatja, ha közelebbről megnézi, a gondolíterek több vonallal vannak festettek. De ezek nem véletlenszerű és durva körvonalak. Mielőtt a vászonra felvitték őket, a művész gondosan átgondolta azok intenzitását, irányát és igazítását. Ennek eredményeként a stroke olyan pontosnak bizonyult, hogy érdemes kissé elmozdulni a képtől – és az illúzió teljes egészében létrejön.
De Guardi nemcsak azon motívumokhoz fordult, amelyekben külső jelekkel könnyű felfedni Velence képét, hanem azokkal is, amelyekben a költői érzés a fő helyet kapott. Ezek a velencei utcák és udvarok számos kamarás tája, amely tele van csendes lírai érzékenységgel és intim hangulattal. A művész kreatív viselkedésének sajátosságainak ragyogó példája a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében is tárolható. A. Puškin Moszkvában, egy kis festmény, amelyet a művész festett a “Velencei udvar” címmel.
Mint minden városi tájában, itt a Guardi sem törekszik az építészet pontos átadására és a kép részletes tanulmányozására. Az alapvető elemeket a táj rögzíti. Fontos, hogy a művész ne ragadja meg azt, amit lát, hanem szellemileg és líraian beszéljen szülővárosáról. Számára az ár nem “tények megállapítása”, hanem tisztán szubjektív hozzáállás a ábrázolthoz. Valójában csak így mondhatjuk el a nézőnek Velence szellemét és légkörét, szürke utcáinak, hangulatos udvarainak és elhagyatott lagúnáinak. De amikor a részletek visszahúzódnak a háttérbe, a vezető szerepet a fény és a szín veszi át.
A tárgyak minden szélét Guardi elválaszthatatlanul festette ki, mintha egy bizonyos ködben lennék befedve, ami a tér illúzióját idézi elő, és a kompozíció összes elemét egyetlen egészbe egyesíti. A színosztályok, a fény – és árnyékátmenetekkel játszó játék segít megérteni a kép mélységét, belső dinamikáját. Maga az írási technika is hozzájárul ehhez. A gyors, könnyű mozdulatok felvidítják a vászonot, rezgő légkört teremtenek, és maga az élet izgalmát közvetítik. Vastag árnyékok és a nedves levegő ködje melegen töltik meg a képet, és az ember kényelmes futófelülete elbűvölődik, ami arra készteti a nézőt, hogy vágyait kövesse az utazót az udvaron lévő kék köpenyben. A felmerült érzésre összpontosítva egyértelműen érezte a csendet és a zümmögést. Valószínűleg ugyanaz az érzés, amelyet maga Guardi tapasztalt, és megpróbált megosztani a nézővel.