Későbbi munkáiban az egész ember életének prizmáján tárja fel az ember képét. Szintetizálva a művész nemcsak a ábrázolás megjelenésében, hanem belső világában is véletlenszerűen veszi észre: jellemzõ tapasztalatok, átmeneti elmeállapot.
“Vörös idős ember arcképe” az egyik legjobb az 1650-es évek portrék közül. Az ember hosszú és nehéz életet él. Arcán – gondozási nyomak és fájdalmas gondolatok, a homlokon mély ráncok vannak, a fáradtság elgondolkodó pillantást mutat, a nagy, csomózott kezek erősen térdre nyugszanak. De az öreg ember egész képe hatalmas belső erőt, lelki erőt lélegzik be. Ez az oka annak, hogy a portrét egy időben az ókori görög Zeno bölcs képének tekintették.
Előttünk egy bölcs ember, aki sok ember sorsának, egész nemzedékeknek a végén elnyelte. A kép kifejezőképességét az első pillantásra rendkívül egyszerű, az alábbiakkal hozott eszköz jelenti: az alak szimmetrikus rendezése, amelyet a szék széles téglalapja, az öreg ruházatának nagy, szabadon eső redői, a külső nyugodtsága határol. Ez a tömörség nagyban hozzájárul a monumentalitás benyomásához. Rembrandt művészeti nyelvének valódi gazdagsága és rugalmassága azonban festői módon, a fény használatában mutatkozik meg.
A festékeket széles szabad vonásokkal borítják, vastag a megvilágított helyeken és vékony, átlátszó az árnyékban. Az ilyen színes felületre eső fény összetörik, és úgy tűnik, hogy a képet vibráló fény – és levegő veszi körül. Az öreg arca él, változékonynak tűnik, mintha fényt sugározna.
Rembrandt késő portréit az élet izgalma borítja, a külső nyugalmat végtelenül távol a mozdulatlan stagnálástól. Ugyanezt az embert az Ermitázs vászonján Rembrandt ábrázolja egy 1652-es portrévázlatban a londoni Nemzeti Galériából. “Piros vörös ember arcképe” 1769-ben lépett be az Ermitázsba, Grönl gróf gyűjteményéből Drezdában.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)