Az “este a Volgán” festmény lakonizmusával vonzza a nézőt. Korai nyári naplementét ábrázol, a felhők befedték a napot, de még mindig gyenge. Alkonyat közeledik.
Egy kissé messze a láthatáron, a Volga egyesült az égtel, ami azt az érzést kelti, hogy a víz felszíne végtelen. A kép meglehetősen terjedelmes, és meglepő a realizmusával. A folyó csodálatos megjelenésének köszönhetően úgy tűnik, hogy a partján állsz. Az előtérben lágy strand található, amelyet ritka, de fényes fű borít. A parton, a víz közelében számos régi halászhajó található, de a közelben nincsenek emberek.
A part messze szárazföldön húzódik. Úgy tűnik, hogy a folyó végtelen, túlhalad a vászon szélein. A szerző nagyon nyugodtan ábrázolta a tájat, de a képen elsősorban megjelenő hideg kékes hangok magukban rejtik el a feszültséget és a szomorúságot. Itt minden mozdulatlan – nincs szél, nincs hullámok a vízen.
Érezheti az est hűvösségét, a sár és a frissesség illatát a vízből. Az ég nagyon alacsonyan lógott, közel állni a vízhez. A felhők komor és komor, a szinte lenyugvó napot lefedik. De a sugarak még mindig elindulnak a felhők mögött, mielőtt teljesen elrejtek a láthatáron. A háttérben látható árnyékolt part, a távolban az alkonyat már esett rá.
A mű abszolút filozófiával rendelkezik. Itt van a tapasztalatok mélysége, a magány és a feszültség képe. A néző azt akarja, hogy ezen a parton legyen, gondolkodjon az örökkévalóságról, valahol a távolba nézzen, ahol az ég és a folyó összekapcsolódik, és a nap lenyugszik a láthatáron, ahol közeledik az éjszakai sötétség.