Vincent van Gogh számára Paul Gauguin nem csupán művésztárs, hanem közeli barát volt, akivel az együttműködés reményeit támasztotta alá. Nem sokkal azután, hogy Gauguin 1888 novemberében érkezett Arles-ba, heves veszekedés tört ki a többi művész között, és kommunikációjuk megszűnt. Gauguin elhagyta Van Gogh vendégszerető Sárga Házát, csak üres szék maradt.
Üres szék a szoba közepén. A valaha elfoglalt ember távolléte. Egy közeli barát elvesztésének keserűsége és az ahhoz kapcsolódó álmok összeomlása. Hasonló atmoszférában Van Gogh készítette a “Gauguin’s Chair” vászonot. Kicsit később egy kiegészítést írtak: “Vincent Van Gogh széke egy csővel”. A művek két művész prototípusává váltak, tükrözve karakterük különbségét, az életre és a művészetre vonatkozó nézeteit, a sors különböző útjait.
A szék a főszereplő, aki a kép teljes területét elfoglalja. Készített kézműves kézműves, könyveket és gyertyát ülve, és megjelenésével testesíti meg Gauguin törekvését és gazdag tudását. A kép fő színeit – piros és zöld – Van Gogh nem véletlenül választotta meg. Pontosabban és mélyebben, mint más hangok, képesek voltak közvetíteni az elveszett illúziókat és sötétséget, amelyekbe a művész belemerült Gauguin távozásakor. Két hangulatban ellentmondó munka együttesen a “Gauguin’s Chair” festmény komorabbnak tűnik, és a művész nem lát fényvillanásokat benne, mint életében. A belső élettelen természetéből adódóan valami élő, de elmúlt szimbolizálja.
Ez egy nyoma egy embernek, amelyet az anyagi világban hagyott, egy olyan helyen, ahol ez a személy nincs többé, és soha nem is lehet.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)