Az “Idill Tahitiben” műfaji kompozíciót 1901-ben írta a posztimpresionista Paul Gauguin. A festményt körülbelül két évvel a művész halála előtt készítették, amikor a szigetekre költözött. Belépett a tahiti korszak festményeinek gyűjteményébe, és nem a szerző, hanem az őslakosok tahiti életének darabját ábrázolja.
Mintha összefüggésben, a szigetlakók vörös homokon való átjárásának pillanatát eltörlik. A művész az esti tájat lila-okker színekkel közvetítette. A vászonját kellemes, száraz fű utóízével adta a pavilon teteje és a tengerparti víz sója. Nevetségesnek tűnik a vitorlás hajó telekbe való beépítése, de a megtekintés után ez nem válik fontosnak.
Általában véve egy egzotikus “vendég” nem tereli el a figyelmet a kép célja és története között. És a kép története a következő. Ez egy hétköznapi nap, csendes, ugyanaz, mint tegnap. Egy nő, egy lány, mezítlábon vándorol a meleg talajon, keverve a lábakat homokszemcsékkel, kis kövekkel. Törékeny vállának szélén egy hosszú, egy kötésű bot nyugszik. Ez, mint egy mese, emlékszik a Kis Piroskatról? A táj, amely az éghajlat miatt elterjedt, sok hónapig változatlan marad. Ezért egy nő tudja, hogy holnap minden ugyanaz lesz, minden békés és jó. Ebben az otthonos helyen az úgynevezett “idill” telepedett le.
Gauguin meleg színekkel írta “idilljét”, mondhatnánk, őszi palettával. Finom, lédús és kissé kötött – mivel a művész sok gránátalma jegyzetet készített. Ami a technikát illeti, a szerző könnyen írt, legalább a festékek nem fedik át egymást, és az olajbevonat szinte átlátszó. Az egyik szín túlcsordulása egy másik festménybe kissé hasonlít akvarellre. Látható, hogy a kefe simán csúszott, és nem adott helyet az egyes ütéseknek, kivéve talán a fű és a kerti pavilon tetejét. Ez egy gyönyörű történet, gyönyörű levél, informatív történet a távoli tahitiak életéről.