Míg az impresionisták festményei bizonyos stílusú egységet képviselnek, Paul Gauguin, a posztimpressionista korszak legnagyobb mesterei harmadik alkotása teljesen különbözik Cezanne vagy Van Gogh alkotásaitól. Gauguin mindössze 40 éves korában úgy döntött, hogy festővé válik, és önmagát tanította. Gauguin kezdődött, az impresszionizmustól kezdve, a színek és a forma általánosításának próbálásával.
Legjobb alkotásait a Csendes-óceán szigetein készítette, ahol szinte szünet nélkül töltötte életének utolsó éveit. Az egzotikus szigetek érintetlen primitív paradicsomában, a Tahiti és a Marquesas-szigetek szépségeiben menedéket keresett az elnyomott polgári civilizációtól. Gauguin úgy döntött, hogy művészetét rejtély halojával, rejtett szimbolizmussal veszi körül. A bennszülöttek a művésznek gyönyörű, harmonikus lényeknek tűntek, egyetlen életet élve a környező természettel. A “Csendes-óceáni paradicsom” éneklése Gauguin munkájának tartalma.
Munkája nagy részét dekoratív panel formájában oldottuk meg, hosszú arabeszk és nagy színű sík kombinációjára építve, amely a tájat részekre osztotta. Gauguin nem törekszik a formák modellezésére, inkább az átlátszó, élesen meghatározott síkokat részesíti előnyben. Az élénk színek segítségével a Gauguin szinte valódi hőérzetet ad vissza. Gauguin a tahiti nőket a trópusi természet hátterében ábrázolta. A nők természetesen festett alakjai, durva arcaik furcsa, “vad” szépséggel vonzódnak. A képek monumentalitása, a szándékos statika, a nagy fényfoltok játékának szimbolizálja az ember egységét a természettel a civilizáció által érintetlen világban.
A Hermitage festményt tartalmaz, amelyben a művész idilli, bár kissé modoros címet ad: “Tahiti lelkipásztorok”.
Gauguin itt, a többi érett művéhez hasonlóan, teljes mértékben megtagadja a világítás továbbítását; színe helyi és mozdulatlanná válik. Ugyanakkor törekszik a forma tömör egyszerűsítésére és a várható mélység csökkentésére. A kép lapos, dekoratív jellegű.
A Gauguin következetesebb és kitartóbb, mint a többi művész színszintézise. Vászonjaiban a különféle tónusárnyalatok stabil, kontrasztos színkombinációkká alakulnak. Tehát a “tahiti lelkészletekben” a folyó vizét, amelyben a napnyugtakor ég tükröződik, bíbor, vérvörös és lila foltok kombinációja szállítja. Ugyanaz a tiszta sárga folt tengerparti homokcsíkká válik, és a folyó füves szemközti partját a művész osztotta smaragdzöld sík formájában.
Rendkívül telített, ugyanakkor ünnepi fényes és feszült színek, amelyek a vászonhoz hasonlítanak egy keleti szőnyegre, bevezetik a képbe a fűszeres egzotika szellemét, növelik a különbséget a ábrázolt világ és a “civilizált” élet unalmas mindennapi élete között. Gauguin idill létrehozására törekszik: ez egy szabad és egyszerű kompozícióban, az emberi test és növény lassú, mintha lusta ritmusában nyilvánul meg.
A művész megpróbál képet adni egy ideálisan gyönyörű világról, bár van egy bizonyos árnyalatú irodalom, sőt a mesterség is a tahiti lelkészekben. Ugyanakkor a rövid fehér ruhában öltözött tahiti nők ábráiban, az előtérben – az ősi amforákat emlékeztető edény, a közelben fekvő karcsú kutya – hirtelen megismerkednek az antikvitás klasszikusan egyszerű és nyugodt szellemével kapcsolatos jellemzők. A Gauguin művészetében – a szecessziós stílus egyik eredete, amely a XIX – XX. Század fordulóján virágzott.
A festmény 1948-ban lépett be az Ermitázsba a Moszkvai Új Nyugati Művészeti Múzeumból.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)