Kék tetők Rouen közelében – Paul Gauguin

Kék tetők Rouen közelében   Paul Gauguin

A “Kék tetők Rouen közelében” táj, amelyet Paul Gauguin 1884-ben festett, számos, az impresszionizmus művészetére jellemző tulajdonsággal rendelkezik. Ugyanakkor a képen nyomon követhetők a tartós poszt-impresionista tendenciák.

A “Kék tetők Rouen közelében” táj egy vékony, sűrű vászon a grafikus képek szempontjából. A kép sík tele van, a kép sor bizonyos mértékig még túlterhelt. A képen nincs levegő, hely.

Az egymástól szorosan elhelyezkedő házak képe átélhetetlenség és béke érzetét kelti, ugyanakkor elszigeteltség és kerítés. A tetőfestéshez a művész komplex kék színt használ, ezzel a Rouen melletti épületcsoportot valami egészsé és jelentősé egyesítve.

A művész komplex fény-árnyék viszonyokat hoz létre, köszönhetően a vászonának egyedi palettájának.

A képet érdekes perspektíva és a művész eredeti kompozíciós elképzelése jellemzi. Számos, különféle típusú ház néha terjedelmes lépcsőn emelkedik a néző felett. Eközben egy ilyen, egymástól eltérő épület halomát nem lehet azonos típusúnak tekinteni, unalmasnak, hétköznapinak.

Éppen ellenkezőleg, a házak első pillantásra való prózaikus képe kellemesen meglepő különféle árnyalatokkal és textúrákkal. A kép “zsúfoltsága” megtartja a ábrázolt díszességét, amikor az elemek szorosan helyezkednek el egymással, miközben egyértelműen definiáltak, de rejtettek az időig. Tehát ebben az esetben a táj szimbolikus, és nemcsak önmagában bezárt. És bár nincs szó a szó közvetlen értelmében, ennek ellenére a vászonnak van ötlete és szimbolikus energiája van.

A táj őszi színekkel, komplex árnyalatokkal mutat bennünket. A túlnyomórészt meleg színt kiegyenlíti az ég és a tetők hideg színe. Az ég tere fehér, szakaszos felhőkkel van feltöltve, további árnyékokat ejti és a táj sötétebbé teszi, még kifejezettebbé és kontrasztosabbá téve.

A kép inkább a vázlatot emlékezteti, aláássa a lehetséges kép egyik lehetőségét, amit a részletes rajz hiánya, a szigorú kontúrvonalak, az érzékenység és az érzékenység bizonyít.

A táj rendkívül statikus, ám némi dinamikát a vászonhoz az emberek alkotnak a vászon alján. Ezeknek a figuráknak a szokatlan elrendezése élénkíti a tájképét, bevezet egy esélyt és némi káoszt, ami ilyen gyakran az életben. Ettől kezdve a vászon megszűnik a halott kép síkja, és időben lélegzik a környező valósággal.