Paul Cezanne tájait mindig a művész egyénisége színezi, érdekesek kompozíció, textúrák és színséma szempontjából. Cezanne tájai mindig unalmasak, mindig különböznek egymástól. A művész vászonjai színekkel és különféle árnyalatokkal rendelkeznek.
Az “Utca” táj előttünk egy francia Provence képét ábrázolja, megtöltve egy mért, lassan áramló élettel. A vászon parcellája a szokásos mindennapi életmenetét tükrözi. Nem valószínű, hogy a képet valamilyen messzire feltárt és összetett kompozíciós struktúra, filozófiai jelentések rétegei és grafikonjai jellemzik. Éppen ellenkezőleg, a kép képi sorozata egyszerű és érthető. A tájat emlékezzük meg, és nem a telek alapjával ragadja meg, hanem egy kivitelezés szokatlan módon, posztimpresszionista fényes formájában.
Az utcát lágy naplemente világítja meg, meleg aranyfoltokkal. A nagy, színes vonalvezetések dekoratív és szétaprózott mintákat adnak a képnek, mintha a vászon szerkezete különféle, különböző színű, textúrájú és méretű darabokból szőtt volna. Néhány kép és sziluett alak zökkenőmentesen áramlik és kölcsönhatásba lép másokkal, egy durva, egyenetlen felületre hasonlít, nagyméretű és élénk, valóban érezhető.
A vászonra jellemző a kontraszt tompítása, ami a tájképet kifejezőbbé, élénkebbé, grafikusabbá teszi. A könnyű plenáris kép és az összetett grafikai elemek kombinációja egy gyönyörű csendes francia utcát eredményez, magányos, nyugodt, derűs és gyönyörű.
Paul Cezanne többször is sokoldalú tájat készített. Az “Utca” festmény sem volt kivétel. Szintén a sokoldalúság és a bonyolult kompozíciós tér elve jellemzi. A tájvászon előtérét nagy, buja lombozatú, különböző zöld árnyalatú fák képei képezik. Az arany leveleket illeszkedésben és kezdésben jelzik, jelezve az ősz küszöbön álló megközelítését, az esős és hideg évszak kezdetét. A falat kissé tovább jelölik éles kontrasztos foltokban, a kép második tervét képezve.
A legtávolabbi tervet a napfényesen megvilágított házcsoportok alkotják. Kevés ezek közül, de az épületek képe bemutatja az igazságosság pillanatát, a táj realizmusát, kitép az élettelen képek és sablonok köréből, ösztönözve arra, hogy létezzen a csendes Provence-i élet ritmusában, ahol a tér és az idő különleges módon van megszervezve. Ugyanakkor a teret tele van a derű sűrű, mozdulatlan levegőjével, és az idő úgy tűnt, hogy az ég mozdulatlan kékeségének mélyén megfagy az idő.