Árvíz, freskó: Michelangelo Buonarroti, a Sixtus-kápolna festményének töredéke. A Sixtus mennyezetében Michelangelo képességeinek teljes éretté vált. A mennyezet összetételében a legnehezebb problémát oldotta meg, és olyan építészeti megoszlást talált, amely a figurák bősége ellenére nemcsak a logikai képsorozatot és a számtalan szám különálló figurájának tiszta láthatóságát, hanem az óriási festmény dekoratív egységének benyomását is tette lehetővé.
A reneszánsz monumentális festészetének alapelveivel összhangban a festészet nem pusztítja el a boltozat és a falak építészetét, hanem éppen ellenkezőleg, gazdagítja, felfedve tektonikus felépítését, javítva műanyag érzékelhetőségét. A figurák festésében a plasztikai elv teljes mértékben uralkodik – e tekintetben a mennyezet freskói képezik Michelangelo szavai vizuális kifejezését: “A legjobb lesz a domborműnek legközelebbi festmény.”
Michelangelo képi nyelve a kápolnában végzett több éves munka során némi fejlődésen ment keresztül: a későbbi figurák nagyobb méretűek, szánalmas kifejezőképességük fokozódott, mozgásuk bonyolultabbá vált, de Michelangelo jellegzetes megnövekedett plaszticitása, a vonalok és kötetek átvilágított tisztasága teljesen megmarad benne. És bár Michelangelo példaként szolgált a színek ügyes használatáról a festészetben, általában úgy tűnik, hogy a Sixtus mennyezetének képeit inkább a szobrász hatalmas keze alkotja, nem pedig a festő kefével.