“… Sok éves munka után Cezanne kimerítette azokat a lehetőségeket, amelyeket Ja de Buffan és környéke adhat neki. Most a Tolone-hegység egyre inkább vonzza a művészt. Cezanne nem feledkezett meg a fekete kastély helyiségéről, és a közelben kis falusi házat bérelte. Bibbem kőbányával, bárhová is megy Cezanne, most menedéket vehet munkaeszközökhöz, pihenhet, ehet egy kis zsemle kenyeret darab sajttal – a művész ritkán tér vissza Ms-re vacsorára – hogy elolvassa Lucretiust vagy Virgilt.
A dombot egy régi, még mindig megőrzött fenyves erdő borítja. A hatalmas öreg fák, a kőbánya hatalmas, szétszórt tömbjei Cezanne fantáziájára csodálatos motívumokat kínálnak, amelyek összhangban állnak a művész hangulatával, akinek életében az őszi évszak jött. Cézanne azonban még csak 57 éves, de úgy érzi, hogy a naplemente közeledik, a halálhoz közel gondol. Tudja, mi kapcsolódik ehhez a földhöz, hogy a nap még nem messze van, amikor elfogadja hamuit.
Ó, ez a föld! Úgy szereti, mint még soha. A test az ő testéből. Ezen keresztül behatolt a dolgok mélységébe. Volt idő, amikor festészetében a vonal kiegyenlítésére törekedett, szerelmes volt a vízszintesbe, a piramisokba, különböző geometriai alakzatokkal, a világ rendezettnek tűnt, megmért, bölcsesség és maga az akarat. Most számára a világ egy teljesvérű élet, a föld béléből örökre verve, amelyet a művész ijesztő kefével próbál közvetíteni, miközben kifejezi magát.
Az egész lényével kapcsolatban áll ezzel a hatalmas világgal. Megragadta benne azt a dinamizmust, azt az örök mozgalmat, amely folyamatosan ösztönzi az impregnáló erőket az életre. A lombozat és a sziklák által díszített vászonin a Bibemu kőbányája és a Fekete Kastély fenyőfái egyfajta kinyilatkoztatásnak tűnnek. Cezanne nyugtalan lélek szorongását hozza a környező valósághoz, szinte tragikus szenvedélyt ad a táj számára. Festményeinek ritmusa egyre gyorsabb: a festékek hihetetlen fényességet és erőt érnek el. Mostantól kezdve a Cezanne festményei szánalmas dal… “