A francia impresszionizmus teljes története – a kezdetektől kezdve a virágzásig és a fokozatos kihalásig – illeszkedik Claude Monet hosszú kreatív életrajzához. A művészi irány iránti odaadása és a világ impresszionista megítélése iránti hűség teszi a művészt külön testvérei között is. Claude Monet egyik legjobb impresszionista alkotása a Párizsban található híres Capuchin sugárút, amelyet 1873-ban írt.
A művész két híres párizsi képet festett Nadar fotós stúdiójának ablakaiból, a kapucinus körúton. Megint C. Monet választ egy magas nézőpontot: felülről, az ablaktól a néző látja az átlós kilépő körút perspektívaját, a Párizsi Opera felé, a legénység patakját és egy mohó tömegét az arcok megkülönböztethetetlen pislogásán.
A járókelõk alakja alig látható fehér vonallal, a sugárút másik oldalán lévõ házak homlokzatait félig elrejtik a síkfák ágai. Ebben a műben Claude Monet azonnali, tisztán látványos benyomást közvetít az alig észrevehető vibráló levegőről, az embereknek, akik az utca mélyére mennek és a személyzet elhagyják őket. Elpusztítja a vászon síkjának gondolatát, létrehozva a tér illúzióját, és megtöltve azt fény, levegő és mozgás által. Az emberi szem a végtelenbe rohan, és nincs olyan határpont, ahol megállhatna. A magas nézőpont lehetővé teszi a művész számára az előtér elhagyását, és sugárzó napfényt közvetít az utcai járdán fekvő házak kékes-lila árnyékával szemben.
A moszkvai változatban a fény a kompozíciót átlósan osztja, a sugárút egyik részével szemben ellentétes, a napon fürdött, a másik pedig az árnyékban van. Claude Monet a napsütéses oldalra narancssárga, arany meleg, árnyék-lila színű, ám az egyetlen világos levegős köd az egész tájnak tónusos harmóniát ad, a házak és a fák kontúrjai pedig a nap sugarai által átszúrtak a levegőben. A csúszó oldalsó megvilágítás “dematerializálja” az építészetet és lényegtelenséget ad. A házak építészeti részei színes homályba fulladnak, a kocsik körvonalai olvadnak, a faágak feloldódnak, és az izzó levegő mozgásakor elveszik a tér mélysége. Mindez úgy tölti ki a képet, hogy a néző szeme elveszíti a vonalat a házak falainak függőleges síkja és a vízszintes járda között; az épületek jól megvilágított falai és a távoli kék szürkület között, amely az utca folytatását rejti. A gyors mozdulatokkal körvonalazva a járókelők ábrázolódnak a tömeg általános áramlásába.
A Kansas City vászonja teljesen más formátumú és hangulatú. A néző ugyanazt a “Párizsban lévő Capuchin Boulevard” látja, ugyanazt a tájat, de már egy komor napon, amikor fehéres, felhős fény tükröződik a nedves járdán. A kifakult, tejkék, fekete, rózsaszín, sötétzöld foltok élesebbek. A művészkritikus K. G. Bohemskaya megjegyzi: “Amikor azt mondják, hogy az impresszionisták képesek voltak megragadni az élet non-stop mozgásának pillanatát, akkor ezt a” megerősítésnek “lehet nevezni a” Párizsban a Capuchin körút “festménynek.
Claude Monet más munkáiban minden közvetlen lendületükre sokkal kevesebb a vágy, hogy megragadjanak egy “keretet”, mint ez a vászon mérlegelésekor érezhető. Ugyanakkor ez az impressionisták első kiállításán bemutatott festmény vált az egyikévé a legtöbb nevetséget és támadást a közönség részéről. Maga Claude Monet 1880-ban mondta: “Impresszionista vagyok, és mindig egyet akarok maradni.” Ugyanazokat a szavakat megismételheti életének napnyugtakor.