Botticelli egy zárt térben, nyitott ablakokkal, amelyről a kanyargós toszkán táj – a folyó és a hegyek láthatók – a figuracsoportot összetettebb összetett összefüggésben mutatta be, mint Madonna első példáin.
A számadatokat most nem hasonlítják egymáshoz. Szomorú gondolkodásmódban kissé lehajtott fejjel Maria megérinti a tüskét. A tekintete bizonytalan. Az anya ölében ülő komoly baba áldás gesztusával emelt a kezét.
A fiatal angyal élesen hegyes ovális arccal és nem gyerekes bölcsességgel szokatlan kép a korai Botticelli számára. Egy kis Krisztusváza-t ad a szőlő és a kukorica füle.
A kukorica szőlője és füle – a bor és a kenyér a szentség, az Úr jövő szenvedéseinek, szenvedélyének szimbolikus képe. A művész szerint a kép szemantikai és kompozíciós központját alkotják, és mindhárom figurát összevonják. Hasonló feladatot állított Leonardo da Vinci.
Idővel “Madonna Benoit”. Ebben Mary ad egy keresztre feszített virágot – a kereszt jelképe. De Leonardo-nak csak erre a virágra van szüksége azért, hogy egyértelműen kézzelfogható pszichológiai kapcsolatot hozzon létre az anya és a gyermek között; szüksége van egy tárgyra, amelyre egyformán képes összpontosítani mindkettő figyelmét, és elárulja a céltudatosságot gesztusaik iránt. A Botticelli-ban egy szőlővel ellátott váza szintén teljesen elnyeli a karakterek figyelmét. Nem egyesíti, hanem belsőleg megosztja őket; elgondolkodva nézve elfelejtik egymást.
A képen a karakterek mély átgondoltságának, iránti elkülönülésének és a belső különbségének a légköre érezhető. Ezt nagyban megkönnyíti a világítás jellege, egyenletes, szórt, szinte árnyék nélkül. A Botticelli átlátszó fénysorozata nem segíti az intimitást, az intim kommunikációt, míg a Leonardo szürkület benyomását kelti: beborítják a hősöket, békén hagyják őket egymással.