Botticelli a 15. században reneszánsz stílusban készítette a “Madonna és gránátalma” festményt, amelyet a Palazzo Vecchio előadótermében helyeztek el.
A képet abban a kijelölt körben rajzolják, amelyben az angyalok találhatók. A Madonnát körülölelik, a karjában tartva a csecsemőt, a köpeny redőit a Madonna ölébe helyezik a baba közelében. Ez az alkotó vázolta a figurák sziluetteit, a sima vonalakkal rendelkező részleteket, amelyek gyorsan felfelé emelkednek, majd leesnek vagy elfordulnak.
Ennek köszönhetően a mű kitölti a belső mozgást és a rejtett szorongást. Az animált angyalok hátterében a szerény Maria nagyon szomorúnak tűnik, ami észrevehető a szemében, és ezt a jegyzetet elfogja egy gránátalma rajza a kezében egy komoly gyermek éveit meghaladó gránátalma rajza – ami az Úr szenvedélyének szimbóluma.
A vászonra megrajzolva a mester úgy tűnt, hogy több dicsőséget akarja adni a nőnek, mint a festmény hősnője. A kép közepe vonzó hatással van a nézőre: ott egy női toll puha gesztusát ábrázolják, amely azonnal felhívja a figyelmét.
A vászon minden részletét a mester megpróbálta a lehető legreálisabbá ábrázolni, ami nagyon észrevehető.
A mű főszereplőjének nagy homlokát olyan haj díszíti, amely a vállán aranyszínű göndör alakban ereszkedik le. Vannak bizonyos egyensúlyhiányok a gyermek testében, ami azzal magyarázható, hogy nem volt olyan baba, akivel a művész rajzolná a babát, vagy változékonyságot akarta adni nekik, hogy a lehető legjobban hangsúlyozzák a csecsemő hallhatatlan eredetét.
A kezén lévő festő különleges kompozícióval rendelkezik, amelynek köszönhetően a közönséget úgy érezte, hogy a kész festmény “hiányos”. Tehát valószínűleg el akarta hagyni egy olyan helyet, ahol maga az élet is fontos szerepet játszhat, és saját változtatásokat hajthat végre ebben a munkában.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)