Festmény Parmigianino “Madonna Szent Margaritával és más szentekkel.” A kép mérete 222 x 147 cm, olaj, fa. A festmény teljes neve “Madonna Szent Margittel, Péter apostollal, Szent Jerome-val és Mihály arkangyallal.” A mandarizmus evolúciójában két fő stádium figyelhető meg.
Az első a 16. század 20-30-as éveire vonatkozik, és számos római toszkán és emíliai kör festőművészetét foglalja magában. A manizmus már ezekben az években olyan iránynak tekinthető, amely ellenzi az olasz művészet reneszánsz hagyományokon alapuló fejlett törekvéseit. Michelangelo, a velencei és a vidéki gazdaságok számos mestere, az egyre növekvő feudális reakció atmoszférájában a valóság által felvetett új problémákat oldja meg, az egyén és a világ közötti tragikus komplexitás témája a humanista reneszánsz helyzetéből.
Az ember jelentőségére hittek, és továbbfejlesztik és gazdagítják a reneszánsz realizmus elveit, ábrázolva koruk legfontosabb gondolatait. Ugyanakkor ebben a bajban lévő időszakban a módszertan hívei főként bibliai témákra festenek, és inkább a ábrázolt modellek külső szépségére koncentrálnak.
Összetételében ez a kép a “szerpentin-spirál” folyamatos mozgalom elvére épül a kép közepére, annak ellenére, hogy a képen ábrázolt esemény karakterei viszonylag békében vannak. Figyelembe véve, hogy az olasz művész számos festményének főszereplői a kis Krisztusú Isten Anyja, az ilyen kompozíciós megoldás indokolt.
Rövid életének utolsó tíz és néhány évében Parmigianino három legjobb vallási festményét – “Madonna a Szent Margaritával és a többi szentekkel”, “Madonna egy rózsaval” és a híres “Madonna egy hosszú nyakúval” – készítette, amelyek eredeti kreatív végrendeletévé váltak.