Ezen a vászonon, a művész paranoid-kritikus kritikus módszerének legjobb hagyományai szerint, a tér és a perspektíva játékkal foglalkozik a nézővel. Első pillantásra a festmény jelenetének benyomása egy zárt tér, amelyet három fal határol.
Az egyik falat festett felhők és ciprus díszítik, a másik masszív, meztelen nőt ábrázoló kerettel. A második megjelenés megérti, hogy a második vagy a harmadik emelet szintjén platformot látunk, amely felé az ablak néz, és egy nő áll az ablak mellett, az ablakon kívül. A ciprus és a nap által megvilágított arany felhők azonban nem freskó, hanem a legvalóságosabb táj.
A kétdimenziós érzelmeket hozzáfűzi egy fából készült mutató, amelybe kilógó köröm és rádagadt szövetdarab van: a nem létező “fal” síkjával párhuzamosan helyezkedik el. De a leeső árnyékok és az őket létrehozó világítás azt jelzik, hogy ezt a síkot csak a néző fantáziája fejezi be.
A ház vastag, ablakon átvágott falait hámlasztó borítja. Ugyanaz az arany fény világítja meg, mint a felhők. Az ilyen megvilágítás a látvány bizonyos vonzó vonzerejét adja, emlékeztetve a nemesen ápolt velencei homlokzatokat.
Az ablakon kívül egy nő van. A feje el van rejtve az ablakkeret felső széle mögött. A néző a hosszú arany haj végét, a teljes mellkasát, a vékony derékát és a gyönyörű nyakát látja. Két ujjával nyugtatóan tartja a nő, és az ablakon dobja egy deformált, végtagi hegedűt. A bár élettelenül lefelé lóg. Az anyag, amelyet a fedélzet készített, laza szövetre vagy pelyhes húsra emlékeztet. Pontosan és kecsesen ábrázolt árnyékok rögzítik a hegedű megjelenését, ezáltal nemcsak térbeli, hanem a kompozíció logikai középpontjába is.
(1 votes, average: 5,00 out of 5)