Az olajtárak 1789. november 28-i tűzje a velencei gettóban egy újabb riasztási jel, amely a nagyváros naplementét jelezte. A hetvennyolc éves művész rosszindulatának ellenére természetbeni vázlatokat készített. Az egyik ma a New York-i Nagyvárosi Művészeti Múzeumban alapozta a “Tűz a San Marquola negyedben” című festményt. A raktárakkal szomszédos házakba terjedő lángok megvilágították a falakat és a tetőket, amelyeken a tűzoltók hősiesen megpróbálták ellenállni.
Az előtér szinte mindegyik vízszintesen van a nézők és szimpatizánsok hátán. A vöröses és arany színű árnyalatok forró palettája robbant fel a szürkületi ízben, így oly módon átadva a szörnyű tűz hőjét. A Guardi dinamikus keféje egy élő ecsetvonással, amely a vászonra továbbítja a láng falának szokatlan széllökéseit, valóban szabaddá és elengedhetetlenné válik.
A művész nem próbál tüzet rázni, hanem pusztító, minden fogyasztó lényegét közvetíti. A tüzes harag ilyen megvalósításával, a színterülettel kapcsolatos kísérletekkel csak néhány évtized után találkozhatunk a romantikus angol William William Turner munkájában. A velenceiek tanulságai nagyrészt azoknak a művészeknek az alapját képezik, akik a festménykeresés rendszerében a színt részesítik előnyben.