Szarka a párnán – Peter Brueghel, az idősebb képe. 1568-ban festették olajjal, fával. A darmstadti Hessen állam múzeumában tárolják.
A kép középső részét az akasztófalak foglalják el, amelyeken a szarka ül. A madár megszemélyesíti a beszédességet, ami rágalmazáshoz és áruláshoz vezet. Az akasztófa alatt táncoló parasztok képe valószínűleg a flamand közmondásra utal: “Az akasztófa utak vicces pázsiton mennek keresztül”. A kép Brueghel késői szakaszához tartozik, egy évvel a halála előtt festette fel.
A művész nagyra értékelte a munkát, és feleségének, Maken Cooknak hagyta el. Bruegel a folklór korábbi témáival foglalkozott. Ebben a tekintetben a legismertebb a flamand közmondások.
A felülnézet a Brueghel-festményekre jellemző. Ennek a szögnek köszönhetően a néző úgy tűnik, hogy távolról nézte a történteket. A táj az egész univerzumot testesíti meg, amelyben a dráma kibontakozik.
A táncos paraszt gondatlansága ellentétben áll a hatalmas karámokkal, amelyeket látszólag nem észrevesznek. A középkori ember tudatában talán a kontraszt nem volt olyan feltűnő. A halálbüntetések végrehajtására szolgáló eszközöket kiemelten szerepelt kirajzolásként, ezért a tánc alakulását az oroszlán alatt a durva valóság ihlette. Maguk az akasztófalak lehetetlen alakra hasonlítanak.
A képen játszott táj nem dekoratív, hanem a jelentést formáló szerepe. Ez nem a műfaj jelenete, hanem az egész világegyetem megtestesítője. Ebben az értelemben Bruegel folytatja az ikonográfiai hagyományt: a táj háttérében a vászonon zajló esemény egyetemes hangzást kap.
A kortársak a karámokat a nézeteltérés elleni küzdelem szimbólumának tekintették. Bruegel körülbelül húszéves volt, amikor Amszterdamban és más városokban az anabaptistákat tömegesen elégették. Körülbelül negyven éves korában az Alba herceg serege belépett Brüsszelbe. Ezt követően Alba az eretnekek erőszakos megsemmisítésével foglalkozott. több ezer hollandra ítélték halálra. A vörösfenék vártak azoknak a prédikátoroknak, akik új, protestáns hitet hoztak a misékre. Alba terrorja pletykákra és felmondásokra támaszkodott, tehát a szarka kiválasztása a kép beszédképességének szimbólumává nem véletlen.