A francia tartomány egyedülálló patriarchális vidéki aromájával mindig vonzza Gauguint. Itt látta az emberek békéjét, mértékességét, bizonyos ártatlanságát és tisztaságát – mindez antagonistaként hatott a zajos zavaros városra.
1885-ben, a monetáris problémáktól megpróbálva megszabadulni, a művész Pont Aven kisvárosába érkezett és a Gloanek vendégházban telepedett le. Itt megszerezve Gauguin az úgynevezett Pont-Aven iskolát vezeti, amelynek bennszülöttjeinek célja a posztimpresszionizmus ideológiai ösztönzőinek lenni.
Itt áll, ezeknek a festői helyeknek a hatására, és a mester kifejleszti új stílusát munkájához, a stílust – a klisonizmust. Ilyen módon Gauguin domináns szerepe a vonal plaszticitásának és a színtelítettségnek tulajdonította a fonalak felesleges variációját. Ennek eredményeként szokatlanul fényes dekoratív panelt készítettek, függetlenül attól, hogy mennyire szerénynek tűnik a telek.
Az ilyen metamorfózisokra példa a Garetin által 1888-ban készített, “Bretoni táj a sertésekkel” című festmény. Gauguin szokásos mindennapi jelenete színes, vászonra válik, fényes és monumentális.
A művész itt a fő szerepet a színekre osztotta, nevezetesen arra, hogy a zöld szín vezet a vezető párthoz. A szín többi része elkerülhetetlenül telített zöld színű.
Nem azonnal lehet a figyelmet a cselekmény főszereplőire – pásztorfiúra, élőlényekre, gyönyörű tájra és gazdag természetre – fordítani, mivel a színséma fáradhatatlanul kiszorítja mindent.
Gauguin soha nem kísérelte meg mozgatni a művészetét, éppen ellenkezőleg, a béke és a szemlélődés a mester festményének egyik fő vonása. Tehát a “bretoni táj” nyugalmat bocsát ki, sőt még néhány statikus is megkülönbözteti őket, azonban a Gauguinban rejlő szín – és fényerő filigrán birtoklása a hétköznapi vidéki mise-en-jelenetet élénk képré alakítja, amelyet díszítéssel és monumentalitással bírnak.