Brueghel festészei előtt úgy tűnt, hogy a természet örökké tart a nyáron. Bruegel volt az első, aki megtanulta, hogyan kell közvetíteni az évszakok változásait és az ezzel kapcsolatos változásokat az emberi életben.
Előttünk egy komor táj kora tavasszal. Az előtérben egy fákkal benőtt hegy. Nyilvánvaló, hogy vihar ment át itt – ő volt az, aki leesett a jobb oldalon lévő fára, és most úgy tűnt, hogy a hegy tetejét ágakkal takarja le.
A parasztok meztelen faágakat vágnak és kötegekbe gyűjtik. Itt két felnőtt és egy fiú van egy papír karneváli kalapban, lámpással a kezében. Az övéből egy harang lógott ki. A parasztok jelenléte, ügyes, magabiztos mozgalmaik újjáélesztik ezt a komor területet, megszüntetik a kemény hajléktalanság érzetét, emberi melegséggel töltik fel a teret.
A domb alatt egy falu fogadóval és templommal rendelkezik. A szalmával vagy cseréppel borított házak zsúfoltak, közel állnak egymáshoz, mintha megóvnák mindegyikük melegét és kényelmét. A házak között csupasz, alacsony fák vannak. A falu útját száraz sár borítja. A síkságon levő falu mellett kert található.
A távoli hegyek csúcsán és hasadékán hó található. A sötét, rongyos éjszakai felhőkön keresztül jön a hideg reggeli fény. Zavaró, éles kontrasztot hoz létre a megvilágított és árnyékolt részek között.
Ha elsősorban a vihar után nyugodt, akkor a távolban mindent izgalom tölt be. Hirtelen meghajolva viharos, teljes folyású folyó áramlik. Úgy tűnik, hogy elhagyja a partot. A folyó a hideg, kísérteties tengerbe folyik. Hullámok vernek a gáttal szemben, és fehér hab képződik a part mentén.
A parttól az emberek félelemmel néznek a tengeren, de ott, a tengeren gát lép fel – ez azt jelzi, hogy az ember sikeresen küzd az elemekkel. Az itt található síkság széles utakkal, keskeny utakkal borított. A part mentén szilárd lakóépületek vannak.